Kovács Bea – Játéktér
(2015.)
Május utolsó hetét kezdjük közösen Temesváron, ahol a nyár még várat magára, de helyette kárpótol a magasfeszültség, amit az egyre sűrűsödő TESZT-program kelt bennünk. Napi két produkciót nézünk, közönség- és büfé-beszélgetünk, slam poetry-t és Dés András koncertelőadást hallgatunk, próbáljuk feltérképezni ezt a földrajzi és kulturális régiót, amelybe valamennyien beletartozunk, amit közösen festünk ki – most éppen színházzal.
A ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház Dráma Tagozatának hétfő esti előadása, Az őrült lokomotív azokat rázza fel a legjobban, akik csendes pihenésre vágynának a színházban. Vajon van-e ilyen TESZT-látogató egyáltalán? Jernej Lorenci szlovén rendező Witkiewicz-adaptációja a maga összes hangos túlzásával, kaotikus kicsapongásával és nyersességével meg tudja teremteni azt az emberi közeledést, azt a közös kérdésfelvetést, ami a színházban elmaradhatatlan. Az előadásban két egykori bűnöző, Tréfaldi herceg és Travaillac egymásra találásának és közös pusztítás-, majd teremtéstörténetének flashekben, rövid, szürreális tablókban történő kibontakozását követhetjük végig. A két férfi vonatot akar ütköztetni, hogy felsőbbrendű titkokat, valamiféle isteni ítéletet tapasztalhasson meg. Azonban nagyravágyó bűnözőink útjába szerelmek, utasok, hatóságok állnak, „a nagy utazás” pedig teljesen mássá alakul ál, mint kezdetben hitték-hittük volna. Witkiewicz frenetikus drámáját Lorenci magával ragadó tempójú, izgalmas dramaturgiájú előadássá gondolja tovább, a néző pedig élvezheti ezt a csodás elveszettséget, amibe belecsöppen, és amiben úgy jár a legjobban, ha megengedi magának, hogy kapkodja a fejét ide-oda. A nagy, átfogó metaforák helyett inkább kisebb gondolatfoszlányok és ötletek halmazát állítja elénk a produkció, amely mozaikszerűen és kellő hiányossággal rajzol ki egy alig értelmezhető képet a világról, benne az emberről és vágyairól.
A temesvári Auăleu Színház működése máris megnyerő: egy olyan, tíz éve működő független társulatról van szó, akik egy régi kertes házban játszanak, és igazi közösségi színházként definiálhatók. A társulat nyolc színésze nyolc mindenes. A fára épített ház című előadásukról is tudni lehet, hogy minden kelléket, jelmezt a nézőktől kaptak ajándékba. Nagyra tartom és értékelem a csoport munkáját, de ez sajnos nem elég ahhoz, hogy kétórás előadásuk maradéktalanul lefoglaljon. A két óra alatt egy parasztlány és egy költőfiú szerelmének viszontagságairól értesülünk, a kortárs művészi lét, a kapitalizmus, a bürokrácia kritikájával fűszerezve. Sok humoros etűd követi egymást Ovidiu Mihăiță rendezésében, ám ezek önismétlővé válnak, a felsorakoztatott sztereotípiák pedig nem csupán kifulladnak, de sértővé is válnak egy idő után. Az élményen az sem javít, hogy a színészek végig annyira hangosan beszélnek, sőt kiabálnak, hogy ebben a szűk kis térben, ami a színházépület festőműhelye, bennragad minden fejfájást okozó kiáltás.
Az elvesztegetett idő enciklopédiáját nehezen tudom megfogni, egészként kezelni – ami érthető is, hiszen az idő jelenség való megragadhatósága lehetetlen, ezt bizonyítja a könyvtárnyi szöveg az idő filozófiájáról. Slobodan Šnajder drámája, amely Danilo Kiš műveinek témáiból építkezik, töredékesen mutat be egy emberi életet, történetesen a Gregor Samsáét, aki itt ugyan most nem bogárként van jelen, de az élet kafkai abszurditásának minden velejáróját megtapasztalja élete során. Lidija Dedović színpadán erős képek, fontos archetípusok és megkerülhetetlen tabuk jelennek meg, de a produkció szétszórtsága valahogy nem tud lekötni, ezt pedig az előadás végére hiányosságként könyvelem el magamban. Lehet-e újat mondani az emberi élet időnek való kiszolgáltatottságról, az elpazarolt évek visszahozhatatlanságáról, az egyszeri eseményekről, a fakuló emlékekről? Vannak-e olyan eszközei, módszerei a színháznak, amelyekkel kellőképpen reflektálhat az idő-időtlenség, az elmúlás-megmaradás kettősségére? Nem oldódnak fel bennem ezek a kérdések, a montenegrói előadás tehát, még ha nem is tartozik a legfontosabb színházi élményeim közé, mégis megteszi a hatását.
A kedd estét a temesváriak Koldusoperájával zárjuk. Kokan Mladenović és Góli Kornélia John Gay-átiratában a főként Brechttől ismert dráma újabb és újabb vendégszövegekkel és értelmezési lehetőségekkel gazdagodik. A temesvári társulattal dolgozó szerzőpáros így olyan dolgokról is beszélni tud a Gay-szöveg alapfelvetésein kívül, mint a kortárs színházi és színészi lét, a profitorientáltság, a testi-szellemi elkurvulás. Balázs Attila, Tokai Andrea és Simó Emese csöppet furcsa kiscsaládja, a részletesen kidolgozott tömegjelenetek, a csábosan mozgó-éneklő kéjnők, a fel-felcsendülő, fülbemászó dalok elfeledtetik velünk, hogy valójában saját magunkon, saját rendszerünkön és társadalmi berendezkedésünkön nevetünk két órán keresztül. A közönségbeszélgetés családias hangulatban zajlik – jó itthon lenni és játszani, mondják a színészek. Lenn a büfében gyertya, pezsgő és torta köszönti a társulat születésnapját ünneplő egyik tagját, Magyari Etelkát. Sok pohár és üveg koccan, lejárt a negyedik nap. Félidőnél tartunk.
(2015.)
Május utolsó hetét kezdjük közösen Temesváron, ahol a nyár még várat magára, de helyette kárpótol a magasfeszültség, amit az egyre sűrűsödő TESZT-program kelt bennünk. Napi két produkciót nézünk, közönség- és büfé-beszélgetünk, slam poetry-t és Dés András koncertelőadást hallgatunk, próbáljuk feltérképezni ezt a földrajzi és kulturális régiót, amelybe valamennyien beletartozunk, amit közösen festünk ki – most éppen színházzal.
A ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház Dráma Tagozatának hétfő esti előadása, Az őrült lokomotív azokat rázza fel a legjobban, akik csendes pihenésre vágynának a színházban. Vajon van-e ilyen TESZT-látogató egyáltalán? Jernej Lorenci szlovén rendező Witkiewicz-adaptációja a maga összes hangos túlzásával, kaotikus kicsapongásával és nyersességével meg tudja teremteni azt az emberi közeledést, azt a közös kérdésfelvetést, ami a színházban elmaradhatatlan. Az előadásban két egykori bűnöző, Tréfaldi herceg és Travaillac egymásra találásának és közös pusztítás-, majd teremtéstörténetének flashekben, rövid, szürreális tablókban történő kibontakozását követhetjük végig. A két férfi vonatot akar ütköztetni, hogy felsőbbrendű titkokat, valamiféle isteni ítéletet tapasztalhasson meg. Azonban nagyravágyó bűnözőink útjába szerelmek, utasok, hatóságok állnak, „a nagy utazás” pedig teljesen mássá alakul ál, mint kezdetben hitték-hittük volna. Witkiewicz frenetikus drámáját Lorenci magával ragadó tempójú, izgalmas dramaturgiájú előadássá gondolja tovább, a néző pedig élvezheti ezt a csodás elveszettséget, amibe belecsöppen, és amiben úgy jár a legjobban, ha megengedi magának, hogy kapkodja a fejét ide-oda. A nagy, átfogó metaforák helyett inkább kisebb gondolatfoszlányok és ötletek halmazát állítja elénk a produkció, amely mozaikszerűen és kellő hiányossággal rajzol ki egy alig értelmezhető képet a világról, benne az emberről és vágyairól.
A temesvári Auăleu Színház működése máris megnyerő: egy olyan, tíz éve működő független társulatról van szó, akik egy régi kertes házban játszanak, és igazi közösségi színházként definiálhatók. A társulat nyolc színésze nyolc mindenes. A fára épített ház című előadásukról is tudni lehet, hogy minden kelléket, jelmezt a nézőktől kaptak ajándékba. Nagyra tartom és értékelem a csoport munkáját, de ez sajnos nem elég ahhoz, hogy kétórás előadásuk maradéktalanul lefoglaljon. A két óra alatt egy parasztlány és egy költőfiú szerelmének viszontagságairól értesülünk, a kortárs művészi lét, a kapitalizmus, a bürokrácia kritikájával fűszerezve. Sok humoros etűd követi egymást Ovidiu Mihăiță rendezésében, ám ezek önismétlővé válnak, a felsorakoztatott sztereotípiák pedig nem csupán kifulladnak, de sértővé is válnak egy idő után. Az élményen az sem javít, hogy a színészek végig annyira hangosan beszélnek, sőt kiabálnak, hogy ebben a szűk kis térben, ami a színházépület festőműhelye, bennragad minden fejfájást okozó kiáltás.
Az elvesztegetett idő enciklopédiáját nehezen tudom megfogni, egészként kezelni – ami érthető is, hiszen az idő jelenség való megragadhatósága lehetetlen, ezt bizonyítja a könyvtárnyi szöveg az idő filozófiájáról. Slobodan Šnajder drámája, amely Danilo Kiš műveinek témáiból építkezik, töredékesen mutat be egy emberi életet, történetesen a Gregor Samsáét, aki itt ugyan most nem bogárként van jelen, de az élet kafkai abszurditásának minden velejáróját megtapasztalja élete során. Lidija Dedović színpadán erős képek, fontos archetípusok és megkerülhetetlen tabuk jelennek meg, de a produkció szétszórtsága valahogy nem tud lekötni, ezt pedig az előadás végére hiányosságként könyvelem el magamban. Lehet-e újat mondani az emberi élet időnek való kiszolgáltatottságról, az elpazarolt évek visszahozhatatlanságáról, az egyszeri eseményekről, a fakuló emlékekről? Vannak-e olyan eszközei, módszerei a színháznak, amelyekkel kellőképpen reflektálhat az idő-időtlenség, az elmúlás-megmaradás kettősségére? Nem oldódnak fel bennem ezek a kérdések, a montenegrói előadás tehát, még ha nem is tartozik a legfontosabb színházi élményeim közé, mégis megteszi a hatását.
A kedd estét a temesváriak Koldusoperájával zárjuk. Kokan Mladenović és Góli Kornélia John Gay-átiratában a főként Brechttől ismert dráma újabb és újabb vendégszövegekkel és értelmezési lehetőségekkel gazdagodik. A temesvári társulattal dolgozó szerzőpáros így olyan dolgokról is beszélni tud a Gay-szöveg alapfelvetésein kívül, mint a kortárs színházi és színészi lét, a profitorientáltság, a testi-szellemi elkurvulás. Balázs Attila, Tokai Andrea és Simó Emese csöppet furcsa kiscsaládja, a részletesen kidolgozott tömegjelenetek, a csábosan mozgó-éneklő kéjnők, a fel-felcsendülő, fülbemászó dalok elfeledtetik velünk, hogy valójában saját magunkon, saját rendszerünkön és társadalmi berendezkedésünkön nevetünk két órán keresztül. A közönségbeszélgetés családias hangulatban zajlik – jó itthon lenni és játszani, mondják a színészek. Lenn a büfében gyertya, pezsgő és torta köszönti a társulat születésnapját ünneplő egyik tagját, Magyari Etelkát. Sok pohár és üveg koccan, lejárt a negyedik nap. Félidőnél tartunk.