Stresszlabdák – avagy vannak dolgok, amelyeket le kell nyelni

Szabó Noémi

Luka egy példaértékű ember. Ping. Uralja a helyzetet, megpróbálja a legjobbat kihozni az élet pingponglabdáiból. Pong. Minden az irányítása alatt van, igazából az irányítás van minden alatt. Ping. Elmondja, hogy mindennap egészségesen próbálja gondozni a testét. Pong. Főz magára. Ping. Szelektíven gyűjti a szemetet. Pong. Önkéntes mártír. Ping. Nem fizetik őt pluszban ezért. Pong.

Nagyjából ezer pingponglabdát dob a földre, miközben lábtörlő-életét ecseteli, humorosan, külön kitérve egyes végletek legnyersebb realitására. Nem fél a tabukról beszélni. Nem fél kijelenteni például, hogy néha a férfi megnősül, a felesége megöregszik, és fiatalabbra cseréli. Azt is bevallja, hogy egyes férfiak gyakrabban. Ping-pong.Ping-ping, pong-pong. Lassan kezdi az agyunk megszokni a ritmust, és egyre kevesebbszer kell ránéznem a feliratra, hogy megértsem, mit beszél. Aztán rájövök, hogy a labdák hangja több üzenetet közvetít minden szónál. Csak nyelünk és nyelünk, egyre többet, egyre különbözőbb ritmusban. Egyszer könnyen: ping. Máskor nehezebben: pong. Egyszer keveset, máskor ping-pong, ping-pong túl sokat. Egy ponton ezért volt jó a nézőnek is visszadobnia a színpadra ezekből a terhekből. Egy kicsit a  Pandora szelencéjétjuttatta eszembe a sztori, amint minden lehető nyomorúságot rázúdítanak az égiek az emberekre, a végén pedig egyetlen egy pingponglabda marad a szelencében (vagy a szájban): a remény.  Az már mellékes, hogy Luka a produkció közepén performatívan „lenyel” egy pingponglabdát, majd a már padlón heverő stresszlabdák közül kisebb-nagyobb csoportokat kezd számolgatni. Egy örökkévalóságnak érződik ez az idő, és már azon gondolkodom, hogy ezt az előadást én nézem, vagy az előadás néz engem.

Aztán ezek a labdakupacok, ezek a pingpong-terhek még személyiséget is kapnak: be nem teljesült testi vágyak, ellenségek, akiktől fél, és akiktől nem. Barátnő. Anya. Barátok. Személyek, akikkel valóban törődik. Miután kidobálja ezeket a labdákat, terápiás jelleggel nevükön szólítja a lelki terheket, és még meg is személyesíti őket. A tetőpont: az ember csak akkor gyógyulhat ebből a lábtörlő-szindrómából, ha felismeri, megnevezi és végül eldobja a terheket, nem? Megkér néhány nézőt, hogy pakolják vissza a labdákat a dobozokba, és itt számomra véget is ért volna az előadás, ha kedves Luka nem tenné még egy fokkal magasabbra a lécet: úgy dönt, hogy megmutatja magát a legsebezhetőbb formájában, és levetkőzi magáról a ruhák súlyát is. Már nem önkéntes mártír. Nem egy példaértékű ember. Még csak nem is Luka. Egy ember. Egy élő és hozzánk hasonlóan érző lény, aki nemrég szabadult ki a pingpong-börtönből. Aztán végre kiköpi az eddig szájában tartott stresszlabdát, és felruházza a saját identitásával. „Ez vagyok én”.

Ezen a ponton már én is bevallottam magamnak az amúgy egyértelműt: Luka én vagyok, én vagyok Luka. Igazából mindenkiben ott van egy Luka, csak nem mindannyian nyelünk egyformán sok dolgot. Én azt mondom, hogy legalább egy dologban legyünk mind olyanok, mint Luka: őszinték önmagunkhoz.

Kontroll alatt // Moment - Via Negativa

Fotó: Beliczay László