Kávé melletti csitt-csett – Fesztblog, VII. nap

LILI: Milyen élmény volt neked a Szívszórás? Én ma megyek.

ORSI: Nagyon jól esett, örülök, hogy tegnap nem egyből egy két órás előadásra mentem be, hanem egy aranyos, 10 perces performanszra, ami feltöltött.
LILI: De jó, nekem is szükségem lett volna rá a Mindpolis előtt. Nehéz volt.
ORSI: Igen. Neked miért?
LILI: Mert nagyon nehéz volt bent ülni, és ahogy mentek ki a nézők az előadás közben, akaratlanul is azon gondolkodtam, hogy vajon én is tudnék ilyen lenni, aki kimegy? Végig ezen gondolkodtam, ami azt jelenti, hogy nem az előadással mentem.
ORSI: Igen, szerintem ez az első előadás, amiről mentek ki nézők.
LILI: Nagyon sokan, igen. Sajnáltam is a színészeket, vagy valahogy azt akartam, hogy ne érezzék ezt a színpadon. Merthogy két ember ott dolgozik éppen, de basszus olyan hosszúnak tűnt, mennyi is volt? Másfél óra?
ORSI: Sokkal hosszabbnak érződött. Nem tudom, én amúgy is furán élem meg azokat az előadásokat, ahol behoznak egy videójáték-valóságot, mert nekem a digitalizációhoz kapcsolódik, és arról meg valahogy nem jut eszembe a színház. 

LILI: Nekem sem. Viszont két dolgot szerettem: a közepén a riportokat, amiről azért jó lett volna tudni, hogy az alkotók videói, vagy kik és miért beszélnek? A másik meg ugye a díszlet, ami tetszett. Egyszerű volt, a lelógatott papírkapuk, ahogy forogtak a fényben.

ORSI: Viszont szerintem nagyon sok volt.
LILI: Mert nagyon sok a szál, de nem vezet sehová. Utána nagyon-nagyon örültem, hogy nem ültem be a Magánymonológok-ra, és hogy volt ott egy kis szusszanásnyi szünetem. Főleg így, nem tudom, a hatodik, hetedik napra.
ORSI: Hetedik.

LILI: Hetedik nap. Milyen volt neked a Magánymonológok?
ORSI: Mostanában tök sok olyan előadást láttam, ahol azt éreztem, hogy fölösleges színházi eszközök vannak rápakolva egy önmagában is erős sztorira. A Magánymonológoknál is ez volt az élményem. A szöveget szerettem, szerintem egy nagyon jó téma, viszont kicsit hosszúnak éltem meg. Azt éreztem, hogy több lezárása van, ami engem mindig zavar. Ez amúgy a Hero 4.0 – Business as Usual-ra is igaz kicsit. 

LILI: Ezek után milyen volt beülni a Hero -ra?
ORSI: Felüdülés.
LILI: Aha, igen.
ORSI: De valószínűleg azért is, mert a Mindpolis is, meg a Magánymonológok is klasszikus értelemben vett színházi előadások voltak. A Hero-nál meg az volt a lényeg, hogy abból csináljunk valamit, ami az éppen aktuális együttlét. A néző és a performer aznap esti közös létezése. Szóval szerintem nagyon konkrétan megmutatta, hogy hogyan működik a színház, hogy az idővel hogyan játszunk, vagy a tempóval…
LILI: Meg velünk, nem?
ORSI: Igen.
LILI: Úgy éreztem magam, mintha valakinek a játékában lennék, szó szerint. Együtt játszunk. Közben nagyon tetszett az, hogy soha nem lépett át egy határt sem, amiben tényleg interakcióba kell kerülnünk.
ORSI: Elegáns volt. Meg nagyon jól esett őszintén nevetni.
LILI: Nekem is. Nagyon.
ORSI: És az, hogy nem tudtam pontosan, hogy miért nevetek. Olyan finom helyzetkomikumokkal dolgoztak, amelyek nem tudtam, hogy miért, de nagyon megnevettettek. Lehet azért, mert nem éreztem azt, hogy ők most mindenáron viccesek akarnak lenni.
LILI: Nem akart vicces lenni az előadás. Csak minket akart megmutatni. Átmosta nekem a színészt és nézőt. Amikor én bejövök ezen az ajtón, és azt mondom, hogy egy előadásra van jegyem, akkor én igazából mit várok el? Miért jöttem be ide? Olyan, mintha ezzel a humorral dolgozott volna, és nem figurázott ki mégsem.
ORSI: Folyamatos tiszteletet éreztem a néző és a színház iránt is.
LILI: Igen. Mindig jó érzéssel tölt el, ha csak két embert látok a színpadon és mégsincs hiányérzetem. Rájövök, hogy nem is kell olyan sok, hogy egy előadást értékelni tudjak.
ORSI: Ha jól tudom, a Hero-nak nem volt rendezője, és nekem tetszett, hogy bejöttek, és láttam azt az elképesztően szoros kapcsolatot közöttük. Emiatt azonnal személyessé vált.
LILI: Igen. Tetszett a természetességük.
ORSI: És amúgy a Láthatatlan vidékekben is ez tetszett, hogy érződött, hogy ezek az emberek találták ki az egészet. Nincs benne egy ilyen kiszolgálás dolog. Nekem ezek az előadások azért estek annyira jól, mert látszott, hogy egy közös gondolkodásból jöttek létre, és valamiért ezeket éreztem a legkoherensebbeknek is.

LILI: Igen, én is. De felvetődik bennem, hogy kell-e nekünk hierarchikus színházi struktúra? De ez már egy másik téma.

ORSI: Hát igen. 

Radó Lilien, Marton Orsolya

Fotó: Mihai Toth