Az unatkozó színész rákfenéje

Az előadás előtt Mátyás Zsolt kiállítását tekinthettük meg, ami majdnem egész héten dekorációként szépítette a színház előterét. A kiállítás értelmet nyert a fesztivál utolsó napjára, és egésszé tette azt. A szövegkönyv lapjaira rajzolt minták és érzelmek plakát nagyságúvá váltak, amik előrevetítették nekünk a soron következő előadást. Ha ebből a szempontból tekintünk az előadásra egy vagány összművészeti alkotássá nőtte ki magát a Pericles.

Na de mik azok a beható tényezők, amik miatt élvezni tudok egy előadást? Színészi játék, látvány, hangzás, térelrendezés, választott dráma, érdekes cselekményszálak, karakterek közötti konfliktus(ok), rendezői koncepció, s a többi fűszer. Na persze, ebben a felsorolásban vannak elhagyható dolgok, amitől ugyanúgy izgalmas lesz egy produkció, csak lehet, hogy nem lesz annyira hatásos.

Az utolsó előadás a temesvári magyar társulat egyik friss produkciója volt, aminek témája Pericles története. Igazából nem tudom, hogy hol kezdjem, mert hat a fesztivál végi fáradtság, már nem vagyunk annyira nyitottak, mint a hét elején. Írtam már, hogy nem igazán tudom befogadni a mozgásszínházi előadásokat, de azt hiszem, hogy ezt sem. Bár az is meglehet, hogy az új generációnak már túl magasan van az ingerküszöbe, s azért nem kötött le ez a megközelítőleg három órás produkció. Hiányérzetem van, mert a fent említett elemek közül nagyon sokat hiányoltam. A szöveg shakespeare-i volt, viszont helyenként nem volt értelmezve. Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem, hogy a színészek vajon értik-e azt, amit mondanak, vagy csak alaposan betanult szövegfelmondás tanúi vagyunk-e. Az a gyanúm, hogy sajnos az utóbbi. Az angol feliratot kellett nyomon követnem, mert a magyar szavakat nem értettem. Nem a magyar nyelv okoz nehézséget, hanem a játszók beszédmódja és hangossága, és ehhez biztosan hozzátartozik az is, hogy a térelrendezés nem kedvezett a nekik. Ezenfelül voltak nem végigvitt ötletek, megkezdett gondolatok, amikről időről időre megfeledkeztek a színészek. Emiatt a dekoncentráltság miatt az előadás gördülékenysége is megakadt, és széthullott a rendezői koncepció. A kezdéskor a kaptunk egy civil kiszólást az egyik színésztől, hogy ő bizony nem fog vérfertőző gonosz apát alakítani, s azt hittem, hogy ez is a játék része lesz majd. Ez nem így lett. Felvillantották a lehetőségét, hogy ennyire közvetlen is lehetne a játékmód, aztán mégsem éltek azzal. Illetve a civilségnél maradv: az éppen nem színpadon játszó színészek végig jelen voltak különböző pontokon elhelyezkedve a térben, láttuk és megfigyelhettük őket, de velük nem foglalkozott a rendező. Kiültette őket, hogy csináljanak, amit akarnak, de ez a visszájára sült el: miközben a színpadon épp jelenet folyt, csak annyit láttam, hogy az elektromos cigitől elkezdve, a civil viccmesélésen keresztül mindennel próbálták elfoglalni magukat a színészek. És az unatkozó színészeknél nincs viccesebb. Tiszteletlenségnek tűnhet, de én igazán élveztem megfigyelni néhányukat, hisz akarva és akaratlanul is odavonták a figyelmem, még ha ez az éppen soron következő jelenetben alakítani próbáló színész rovására is ment.

Barna Léna

Fotó: Mihai Toth