Szebb a ruha, mint a test

Jankovics Katalin

Elég volt a szembesítéssel, ideje a mulatságnak! – mondják a színészek Urbán András a Csókos asszony lovagjai című előadásában. Minek lássák a nézők a színpadon a meztelen őszinteséget, ha ehelyett láthatják a csillogó operettbe öltöztetett boldog illúziót? Szórakozni vágynak, a színészek pedig dicsőségre, szeretetre, tapsra áhítoznak. Hát nem jobb-e mindkét félnek, ha fenntarják egy tökéletes és kerek világ látszatát, mint inkább, ha mindenféle csúfságot jelenítenek meg a színpadon? Az öncélú és perverz rendező által elnyomott, sanyarú sorsú színészek önfeledt lázadásának lehettünk szemtanúi a temesvári TESZT Fesztivál hatodik napján.

Miután az első fél órában a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és Urbán András lehetetlen munkakörülményeit vázolják, egyszerre humoros, mégis megdöbbentően nyers módon, elkezdődik a felszabadult, színes, pompás operett. A színészek látszólag boldogok, élvezik, amit csinálnak. Megszületik egy olyan színház, ahol nem kell meztelennek lenni, ami mögött ők is és a nézők is elbújhatnak saját kérdéseik és problémáik elől. A rendező által tervezett díszlet is erre erősít rá. Míg az előadás első felében a színészek egy fekete üres térbe kiállva panaszolják el az őket ért visszaéléseket, az operett kezdetekor a színpadot keretező fekete függönyök leomlanak és bájos látkép tárul a nézők szeme elé: csobogó szökőkút, barackoktól roskadozó gyümölcsfa és ugrándozó őzikék között folytatódik a játék. Fő a jókedv! Ha nem mutatjuk, nincs is gond! Ennyire egyszerű volna? Ha a színpadon nem formálunk társadalomkritikát, ha nem hívjuk fel a figyelmet a problémákra, akkor ezek valójában nem is léteznek? Csakhamar kiderül, hogy ez a cukormázas műfaj sem mentes az intrikáktól, a burkolt szexizmustól és bár a pőre ábrázolás elmarad, a testek és az emberek tárgyiasítása feltűnőbb, mint valaha. Etűd jelleggel követik egymást a különböző operettjelenetek, amelyek során – ugyan klasszikus dallamokba és fényes ruhákba csomagolva – mégis kiderül, hogy korántsem olyan felhőtlen a színházi élet, mint ahogy azt a táncoló színészeket látva gondolná a kedves közönség. A megcsalásoktól, bántalmazásoktól, egymás közti konfliktusoktól még az operett sem mentheti meg őket. Az előadás folyamatos párbeszédben van önmagával. Már az alapszituáció is (a színészeknek elegük van és fellázadnak) egy önreflektív helyzetet teremt. Ehhez adódnak hozzá a dalok, amelyek szövege sokszor szintén reflektál az éppen zajló produkcióra, az idilli tájat ábrázoló díszlet, amelynek szándékolt igénytelensége (a már említett látkép vásznakra nyomtatva jelenik meg) pedig rávilágít a fenntartani kívánt látszatok hamisságára.

Urbán András előadása görbe tükröt tart a közönség elé: a kispolgári ízlésnek megfelelő színház paródiáját rendezi meg, leleplezve annak minden képmutatását és felszínességét. Az (ön)irónia áthatja az előadás minden pillanatát, és ez a humor, valamint a színészek sziporkázó és energikus játéka garantálja a kétórás szórakozást és nevetést, de reflexivitása miatt mégsem hagyja üres fejjel hazatérni a nézőt.

Jankovics Katalin