Mistero Buffo
Villám Béla írása
Az elmúlt napokban emberi tragédiák egész sorát volt lehetőségem megnézni. A belső gyötrődéstől kezdve a holokauszton át az emberiség hanyatlásáig. Sírtam, szorongtam, néha nevettem, de mindvégig rémesen komolyan kellett venni az alkotók munkáját. Ha nekem azt mondja valaki, hogy ezek után én állva fogok tapsolni egy trombitás, és egy cintányéros komédiás szatíragyűjteményének, azt a valakit én biztosan körberöhögöm. Pedig így történt.
Olyan szinten volt meghökkentő a kezdés, hogy arra nagyon nehéz szavakat találni. Egy trombitás ült a színpad rendezői bal oldalán, körbe rakva egyéb más hangszerekkel. Méltóságteljesen felállt és játszani kezdett a trombitáján. Néhány közepesen kellemes szólam után beszaladt a színpadra a „SZÍNÉSZ”, cintányérral a kezében és elkezdett ugrálni, csattogtatni, mozogni a zene ritmusára. Tette ezt olyan gyermeki őszinteséggel, hogy az ember szája akaratlanul is mosolyra húzódott. A bevezető után a színész elmondta, hogy ez az előadás arról fog szólni, hogy hogyan is lett azáltal színész belőle, hogy megcsókolta Jézust. Valamint megteszi a legbátrabb dolgot, amit egy komédiás tehet. Kijelenti, hogy nevetni fognak a nézők. Ezzel gyakorlatilag dupla vagy semmit játszik, hiszen ezek után, ha a néző nem nevet a poénokon, az egész előadás megsemmisül. Viszont, ha nevet, akkor mennybe megy a trombitás is, és a komikus is. Szándékosan használtam a mennybe menni kifejezést, ugyanis a három etapra bontható történet fő vezérfonala a kereszténység- és rendszerkritika. Bár a középkorban a Keresztény Anyaszentegyház volt maga a rendszer, így a kettő jócskán egybeér.
Az első történet egy parasztról szól, akinek az élettelen földjén csoda történik, és földi paradicsommá válik a birtoka. A kapzsi uralkodó meg akarja szerezni a földet, de a paraszt nem enged, ezért a testőrség lefogja, és a szeme láttára erőszakolják meg a feleségét. Az asszony nem bírja a megaláztatást elviselni, így végez magával. A paraszt végül egyedül marad a földi paradicsomban, éppen felakasztaná magát, amikor megjelenik Jézus, aki vizet kér. Jobbján és balján, Péter és Pál. Jézus feladattal bízza meg hősünket, hogy a tőle kapott csók által legyen színész és hasson a közönségére. Ez a történet egybevág Dario Fo Nobel-díjas olasz író történetével, akinek feleségét, Franca Ramet, 1973 márciusában fasiszta rendőrök egy csoportja brutálisan megkínozta és megerőszakolta. Franca történetét, a jelenet után a színész, Drazen Sivak meséli el a nézőknek. Ezután a második etapban Lázár feltámadását tárja elénk az előadás. Pontosabban annak kapitalista változatát, ahol a csodára belépődíjat kell fizetni, és napi látványosságként támasztják fel újra és újra az oszladozó Lázárt. A záró rész pedig VIII. Bonifác pápa és Jézus Krisztus találkozásáról szól. Hogy miként alázza meg a keresztet hordozó Krisztust, a kegyetlen kínzásairól ismert dúsgazdag pápa.
A második és harmadik rész története önmagában rövid, és nem is annyira jelentőségteljes. Ám annak társadalomkritikai dimenziója annál inkább. Ahogy korunk tehetségkutató műsoraihoz hasonlítja a csodatételeket. Vagy ahogyan párhuzamot tesz az intézményesített kereszténység és a valódi elveket hirdető Jézus között, az nem más, mint végletekig kidolgozott és tökéletes kritika egy több mint ezeréves intézménnyel szemben. Nem sorakoztat fel konkrét történelmi bűnöket, annál többet tesz. Megragadja a Vatikán működési elvét, azt, hogy hogyan is tekintett az egyház a történelem során a rászorulókra, a bajbajutottakra. És ha véletlenül feltűnt valaki, aki komolyan vette a keresztényi tanokat (lásd: Assisi Szent Ferenc, Néri Szent Fülöp, Don Bosco stb…) azt hogyan átkozták ki kortársai az egyház kötelékéből.
Végezetül, ami az egész előadást fantasztikussá teszi, az a fúzió a zenész és a komikus között. Érezhető ahogy ritmusukban tű pontosan egyszerre léteznek a színpadon. A színész minden mozdulatát hangokkal kíséri a zenész. Folyamatosan reflektálnak egymásra. A hang a mozdulatra és fordítva.