Lehet-e egyszerre Ady és groteszk?

Vizi Abigél

A Forte társulat Apró, véres balladák című előadása, mely Ady Endre öt novelláját dolgozza fel és tárja elénk fúzióként, a zene- és a mozgásdramaturgiának köszönhetően, már a legelején megcsillogtatja groteszk vonásait.

Amikor a csendből elénk lép egy nő (Földeáki Nóra), csinos ruhában, ami egyáltalán nem nevezhető mai darabnak, és elkezdi mesélni két hölgy történetét, azonnal szembetűnő a groteszk játék.

Mert mi is a groteszk? A groteszk színház egyik legkönnyebben felismerhető vonása, hogy következetesen keveri a szépet a kegyetlennel, megkérdőjelezve azt, ami megbízható valóságnak számít.

Ezt láthatjuk már az első jelenetben is. A színésznő játéka szinte steril, ellenpontozva a szöveg érzelem dús telítettségét. Ezzel ellentétben viszont a mozgás nagyon éles és intenzív. A Meyerhold féle mozgás megadja a groteszk keretét a játékmódnak, nagyon szépen kiéleződnek azok a határok, amik a mindennapokban nem mosódnának össze, viszont Horváth Csaba bravúrosan összefonta ezeket az elsőre nem passzoló, már-már ellentmondásos szálakat.

A groteszk három „szindrómája” tökéletesen érvényesül, van, hogy egy novellán belül is, de az egész előadás alatt mindenképp.

A marionett szindróma többször is felüti a fejét, olyan mintha egy külső erő mozgatná a színészt, de találkozunk azzal is, hogy a fény „kelti életre”, vagy éppen egy másik színész teste táplálja a reflektorban mozgó színészt.

A tükör és a többszörös valóság szindrómát csak néhányszor vélem felfedezni, de a tükör működik.

Hogy ez görbe vagy sem, azt mindenki döntse el magának, de szerintem egy dologban egyetérthetünk, hogy a Forte Társulat eme előadása a Cimbiózis Trióval karöltve formabontót és egyedit alkotott egy olyan világban, ahol gyakran felünk véleményt formálni.

Vizi Abigél