Eichmann Jeruzsálemben

XY írása

Azt hittem, hogy ez az előadás Adolf Eichmann jeruzsálemi peréről és kivégzéséről fog szólni. Hogy a néző majd beleborzonghat néhány áldozat történetébe, aztán Eichmann kivégzésével elégtételt érezhet, ezután néhány pátoszos humanista mondattal lezárul az előadás, és a béke szentségével térhet végül mindenki haza. Azt hittem… de szerencsére átvertek.

A Zágrábi Ifjúsági Színház előadása először megnevettet, aztán kést döf a néző gyomrába, majd a szívébe, végül egy jó nagy kalapáccsal hátulról fejbe vágja. Így tudnám legjobban érzékeltetni mindazt, amit átéltem az előadás három és fél órája alatt. Kezdjük a megnevettetéssel. A tér két asztalból áll, amik hosszanti irányban vannak összetolva, rajtuk dokumentumok, kellékek, valamint néhány kancsó víz. A színészek teljes civil mivoltukban besétálnak, illedelmesen köszönnek a nézőknek, majd derűsen elkezdenek arról mesélni, hogy milyen háttéranyagokkal készültek erre az előadásra. Elmesélik, hogy ki volt az, aki nem olvasta el a kiosztott könyveket, vagy hogy melyikük volt a stréber, aki még annak is utána járt, ami abszolút lényegtelen. Teszik mindezt teremfényben, végig fenntartva a kapcsolatot a nézővel. Igazából a továbbiakban is ennyi történik. Csak mesélnek és mesélnek. Fájdalmasan részletesen és pontosan. A színészek megpróbálnak minden információt átadni, amit összegyűjtöttek. Érdekes, hogy soha nem mutatnak meg a nézőnek vizuális anyagot. Nem vetítenek részletet a Shoah című dokumentumfilmből. Vagy amikor Eichmann tárgyalási fotója kerül elő, az egyik színész inkább megformálja azt, felveszi Eichmann arckifejezését, testtartását és némán ül másfél órán keresztül, ugyanis Eichmann nem szólalt meg a tárgyalásán egyszer sem. Miután a játszók lefektetik a játékszabályokat, megkezdődik a per. Sorra hallgathatjuk végig a beszámolókat, a felfoghatatlan adatokat, és azt, hogy milyen is volt egy gettóban élni, ahol mindennapos a szenvedés és a halál. A legsokkolóbb az, hogy pontosan ugyanazzal a vérfagyasztó egyszerűséggel beszélnek ezekről a borzalmakról, mint a valódi holokauszt túlélők. Ez a nagyjából egy órányi etap a kés a gyomorba. Végezetül kapunk egy gyors szemléltetést arról, hogyan is lehet egymásról élettelen testeket lerángatni, és hogy mekkora dobozban férnek el egy elégetett ember hamvai. Szünet következi.

A második felvonás az anatómiáé. Hogy mekkora felületet jelent a bőrünk, hogy a II. világháború áldozatainak vörösvértestjeit összekötve egy olyan hosszú láncot kapnánk, amivel hosszanti irányban annyiszor tudnánk körbe tekerni a földet, hogy az egyenlítőn haladva 5 centiméterenként találkoznánk egy ilyen lánccal. Az alkotók olyan példákkal élnek, amik nem fordulnak meg az egyszerű ember fejében, ha ennek az időszaknak a szörnyűségeivel találkozik. Ez volt a kés a szívbe. Végül pedig érkezett a kalapács, ahogy minden színész, elmesélte, hogy az Ő családjának mi köze a XX. század borzalmaihoz. Teljesen őszintén, olykor humorosan írták le mindazon felmenőik jellemét, akik átélték ezt az időszakot. És vége. Nincs feloldozás, nincs happy end. Hacsak nem éppen az a mondat, melyet az egyik színésznő nagyapjától idéztek. Ennek tartalma az volt, hogy az élők nem a holtakkal, hanem csakis az élőkkel létezhetnek együtt… Összegezve, az előadás ereje annak egyszerűségében rejlik. Az alkotók felismerték azt, hogy az anyag önmagában, bármiféle színház- és színpadtechnikai megoldás nélkül is elegendő. Éppen elég hozzá két asztal, teremfény és nyolc végtelenül érzékeny és őszinte színész.