Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott

Dimény Patrícia

Mit nézünk? Egy jelentbe oltott jelenetet, egy a játékból kibontakozó játékot, a valóság másodvalósságából való be és kifordulását. Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott előadás felszámolja a határokat a valós és alkotott világ, a szerep, mesterséges élet és a húsvér ember/színész között. Adrian Sitaru filmes színházának és színházjellegű filmjeinek ötvözeteként forr eggyé az előadás.

Lineárisan ágyazza a szálakat egymásra, több perspektívából látjuk a cselekményt: az élesben zajló jelenetet, a színpad fülé függesztett képernyőn, felvétel formájában is követhetjük, ami azt a bizonyos másik szöget illeti, ugyanakkor az egyre ritmusosabb etapoknál egészen valóságshow-szerűnek hat ez a fajta filmezési technika, ami a tér, színészek másik oldalát, a sokkal közelebbit mutatja.

Az előadásba beépülő szövegkönyv, kiegészítés, mely a továbbfűzést segíti, egy színház a színházban jelenetet eredményez, a későbbiekben pedig a szöveg maga leplezi le, hogy ez egész egyszerűen illúzió.

Filozofálgatás a tudatról, szabadakaratról, tettek következményeiről, sajátos problémamegoldásokról, dillemákról. Az egymás melletti elbeszélések is megfigyelhetőek, a ki vagyok én? Melyik én, mit, és miért? A jól megírt szövegünk pontos visszaadása. A belénk diktált „mit kell mondanom, vagy tennem”. Csavar. Csavarok a csavarban. Parádés önnyomozás. Frappánsan megfogalmazott üzenet: a színház és színészi munka összetettségének, a merővel árnyaltabb oldalának lényegiségének tárgyalása. Valóság és fikció-villanatok – ilyen módon foglalhatnánk össze az előadást, csupán szavak és rövid megjegyzések dömpingjével.

A zárlat melankolikus szépségét talán abból nyeri, hogy az előadás végére az ember, ugyan akadozva, de nem csak azt tudta mondani, amit olvasott.

Dimény Patrícia