Torz mennyország
Tolnai Ottó Wilhelm-dalai már önmagukban egy tökéletesen megalkotott stílust, formát és állapotot hordoznak, ezért bizonyulhat veszélyes vállalkozásnak, ha egy színpadra szánt előadás szövegeként használják. Azonban Nagy József úgy tud hozzányúlni ehhez a vajdaságban féltve őrzött kisinyovi rózsához, hogy az tovább tündököl. A TESZT-fesztivál keretén belül kerül sor Jel Színház legutóbbi előadására, amit harmadik alkalommal játszanak az alkotók.
Bicskei István Wilhelmje visszafogott és finom lelkű úriember. Tetőtől talpig fekete öltönyt visel. Tisztelettudóan, türelmesen áll az egylábú és magasított fekete asztal mögött, és mint egy próféta, úgy osztja meg velünk a felsőbb hatalmaktól kapott üzenetet. Kezével lágy és könnyed gesztusokat tesz, ragyogó szemekkel, hányattatást nem észlelve közli a gördülékeny, hangzatos és olykor veretes lírai szövegeket. Némi erőfeszítésébe kerül a gondolat tiszta közvetítése, azonban ilyenkor nem esik kétségbe, ujjaival beleír a levegőbe, szakállát végigsimítja vagy mellkasára helyezi a tenyerét. Szinte egy helyben tapogatózik az egész előadás alatt.
A tér másik oldala egy, a Wilhelmet felváltva jelentkező figuráé. Ő az, aki a felütésben a színpadon van: egy zongora mellett ül. A mozdulatlanság kimerevített pillanata a játékhoz készülés legvégső lendületét ragadta meg: könyökei a magasban, ujjai a billentyűzeten, fejét kissé előredönti. Dallamfüzér helyett kaotikus klimpírozást kapunk, majd szembefordul velünk az impozáns torzalak. Ő is fekete öltönyt visel, viszont arcára egy fullasztó gumimaszk tapad és hófehér, borzas paróka éktelenkedik a fején. Ez már képileg is szokatlan, viszont ehhez párosul egy jellegzetesen begörbített testtartás, a görcsbe rándult ujjak és egy mozdulatsor is: apró, csúsztatott lépésekkel céltalanul vergődik, és dübörgő, csoszogó hangzásvilággal váltja fel a zongorából okádott zavaros zörejt. Egyszerre játékos és merev, humoros és meghökkentő. Később egy öreg bőröndöt vesz kezébe. Ahogy körbejárja a helyet, ahol a bemutatkozása pillanatában állt meg, hófehér liszt szóródik a padlóra. Egyre gyorsuló köröket tesz, míg végül vastagon kirajzolódik a szabályos kör, önmagával a középpontban, aztán finoman a hátára veszi a bőröndöt, kilép a körből, és a bőrönd tartalmát ráönti a zongoránál lévő székre. Ez a figura képviselheti Wilhelm félelmeit, felkavaró rémálmait, de a benne rejlő agresszív szörnyeteget is megtestesítheti. Az ő infantilis és lefojtott szenvedélyei ebben a maszkos torzalakban teljesednek ki.
A rituálisan felszabdalt játéktér közepén egy fekete doboz áll, amelynek egyik – a közönség felöli – oldala hiányzik. Egy állókamera mindvégig filmezi az ebben a kis miliőben megszülető állapotrajzokat. Ez a mozgókép egy hatalmas vászonra van kivetítve. A parókás alak vezérli az ebben lejátszódó folyamatokat, rendszerint egy-egy elemet helyez el benne, legyen az egy festmény, agyagtömb, viasz vagy papír, és radikális átalakításokat végez rajtuk. Egy romantikus festményt késsel átdöf: megbontja a kétdimenziós síkot és lefokozza a festmény fenségességét. A laza vonásokkal kimunkált viaszbábuk közé egy megviselt papírangyalkát lógat, az agyagfigura kezébe drótkefét nyom. Mindvégig beleszólása van a világ dolgainak az elrendeződésébe, majd a legutolsó kép létrehozásánál már Wilhelm is csatlakozik hozzá: ketten csorgatják-töltik fel vízzel, később tintával az átlátszó műanyagtálat, aminek az alján a miniatűr figurák ülnek.
A kamera kerül a fókuszpontba, nem csak a térelosztás, de a két szereplő közötti kapcsolat megteremtése szempontjából is. A színház a színházban technikával háttérbe csúsznak az erőteljes fizikális vonások, teret engedve így a metafizikai síkok érvényesülésének. Az előadás kiindulópontja sokkal mélyebben gyökerezik a Tolnai-verseknél – az ősrítusokban is megmerítkezik. Innen eredeztethető, hogy lappangó módon a groteszk és abszurd esztétikai értékkategóriák sajátosságai is jelen vannak: önkényes, meseszerű, váratlan, torz és fantasztikus elemek ötvöződnek a szabályos és racionális formák elutasításának a gesztusával.
Annak ellenére, hogy nincs konkrét zenei fonal, ami behálózná az előadás egészét, zajok és csörömpölések, testzajok vannak. Mindemellett a csend zeneisége is jelentős mértékben érvényesülni tud, a szubtilis költőiséggel és nyers monológokkal harmonizálva.
Az előadás a tárgyilagosság és ironikus távolságtartás, az elidegenítés eszközeivel operál, és Nagy József a versekből inspirálódva a játékossággal úgy ad célt a haszontalan cselekvéseknek, hogy túllép a lét tragikumán. A játékos szellem az egyetlen, ami oldani tudja a vidéki Orfeusz szenvedéstörténetét.
László Beáta Lídia
Bicskei István Wilhelmje visszafogott és finom lelkű úriember. Tetőtől talpig fekete öltönyt visel. Tisztelettudóan, türelmesen áll az egylábú és magasított fekete asztal mögött, és mint egy próféta, úgy osztja meg velünk a felsőbb hatalmaktól kapott üzenetet. Kezével lágy és könnyed gesztusokat tesz, ragyogó szemekkel, hányattatást nem észlelve közli a gördülékeny, hangzatos és olykor veretes lírai szövegeket. Némi erőfeszítésébe kerül a gondolat tiszta közvetítése, azonban ilyenkor nem esik kétségbe, ujjaival beleír a levegőbe, szakállát végigsimítja vagy mellkasára helyezi a tenyerét. Szinte egy helyben tapogatózik az egész előadás alatt.
A tér másik oldala egy, a Wilhelmet felváltva jelentkező figuráé. Ő az, aki a felütésben a színpadon van: egy zongora mellett ül. A mozdulatlanság kimerevített pillanata a játékhoz készülés legvégső lendületét ragadta meg: könyökei a magasban, ujjai a billentyűzeten, fejét kissé előredönti. Dallamfüzér helyett kaotikus klimpírozást kapunk, majd szembefordul velünk az impozáns torzalak. Ő is fekete öltönyt visel, viszont arcára egy fullasztó gumimaszk tapad és hófehér, borzas paróka éktelenkedik a fején. Ez már képileg is szokatlan, viszont ehhez párosul egy jellegzetesen begörbített testtartás, a görcsbe rándult ujjak és egy mozdulatsor is: apró, csúsztatott lépésekkel céltalanul vergődik, és dübörgő, csoszogó hangzásvilággal váltja fel a zongorából okádott zavaros zörejt. Egyszerre játékos és merev, humoros és meghökkentő. Később egy öreg bőröndöt vesz kezébe. Ahogy körbejárja a helyet, ahol a bemutatkozása pillanatában állt meg, hófehér liszt szóródik a padlóra. Egyre gyorsuló köröket tesz, míg végül vastagon kirajzolódik a szabályos kör, önmagával a középpontban, aztán finoman a hátára veszi a bőröndöt, kilép a körből, és a bőrönd tartalmát ráönti a zongoránál lévő székre. Ez a figura képviselheti Wilhelm félelmeit, felkavaró rémálmait, de a benne rejlő agresszív szörnyeteget is megtestesítheti. Az ő infantilis és lefojtott szenvedélyei ebben a maszkos torzalakban teljesednek ki.
A rituálisan felszabdalt játéktér közepén egy fekete doboz áll, amelynek egyik – a közönség felöli – oldala hiányzik. Egy állókamera mindvégig filmezi az ebben a kis miliőben megszülető állapotrajzokat. Ez a mozgókép egy hatalmas vászonra van kivetítve. A parókás alak vezérli az ebben lejátszódó folyamatokat, rendszerint egy-egy elemet helyez el benne, legyen az egy festmény, agyagtömb, viasz vagy papír, és radikális átalakításokat végez rajtuk. Egy romantikus festményt késsel átdöf: megbontja a kétdimenziós síkot és lefokozza a festmény fenségességét. A laza vonásokkal kimunkált viaszbábuk közé egy megviselt papírangyalkát lógat, az agyagfigura kezébe drótkefét nyom. Mindvégig beleszólása van a világ dolgainak az elrendeződésébe, majd a legutolsó kép létrehozásánál már Wilhelm is csatlakozik hozzá: ketten csorgatják-töltik fel vízzel, később tintával az átlátszó műanyagtálat, aminek az alján a miniatűr figurák ülnek.
A kamera kerül a fókuszpontba, nem csak a térelosztás, de a két szereplő közötti kapcsolat megteremtése szempontjából is. A színház a színházban technikával háttérbe csúsznak az erőteljes fizikális vonások, teret engedve így a metafizikai síkok érvényesülésének. Az előadás kiindulópontja sokkal mélyebben gyökerezik a Tolnai-verseknél – az ősrítusokban is megmerítkezik. Innen eredeztethető, hogy lappangó módon a groteszk és abszurd esztétikai értékkategóriák sajátosságai is jelen vannak: önkényes, meseszerű, váratlan, torz és fantasztikus elemek ötvöződnek a szabályos és racionális formák elutasításának a gesztusával.
Annak ellenére, hogy nincs konkrét zenei fonal, ami behálózná az előadás egészét, zajok és csörömpölések, testzajok vannak. Mindemellett a csend zeneisége is jelentős mértékben érvényesülni tud, a szubtilis költőiséggel és nyers monológokkal harmonizálva.
Az előadás a tárgyilagosság és ironikus távolságtartás, az elidegenítés eszközeivel operál, és Nagy József a versekből inspirálódva a játékossággal úgy ad célt a haszontalan cselekvéseknek, hogy túllép a lét tragikumán. A játékos szellem az egyetlen, ami oldani tudja a vidéki Orfeusz szenvedéstörténetét.
László Beáta Lídia
Tolnai Ottó Wilhelm-dalai már önmagukban egy tökéletesen megalkotott stílust, formát és állapotot hordoznak, ezért bizonyulhat veszélyes vállalkozásnak, ha egy színpadra szánt előadás szövegeként használják. Azonban Nagy József úgy tud hozzányúlni ehhez a vajdaságban féltve őrzött kisinyovi rózsához, hogy az tovább tündököl. A TESZT-fesztivál keretén belül kerül sor Jel Színház legutóbbi előadására, amit harmadik alkalommal játszanak az alkotók.