TESZT Napló – 8. nap
Vége van. Kialvatlanul, kimerülten, színháztól és az áttáncolt éjszakáktól kábán (reggel a fesztiválfalra írás közben már az alkoholos filc illata is több, mint émelyítő), telve a sok temesvári limonádéval, és a fantasztikus fesztivál-közösséggel – mert közösséggé alakultunk –: így kezdjük a végét.
Fucking history. A nap folyamán elsőként az Urbán András vezette workshop eredményét láthattuk, amiben a bukaresti elsőéves színészhallgatókkal a múltfeldolgozásra tettek kísérletet. Dühös véleménykiáltást látunk a különböző nemzetek hiúságáról, az értelmetlen "nemzetieskedésről". Az előadást nézve úgy tűnt, az előadás/workshop-bemutató inkább Urbán András színházi nyelvének adott terepet, és nem a benne szereplő diákok gondolatainak szolgáltatott színházi keretet. Kérdés persze, hogy egy ilyen jellegű workshoptól kell-e pedagógiai célt elvárnunk, és egyáltalán mi is lehet egy pár napos munkafolyamat célja? Úgy tűnt, hogy a workshop megelégedett azzal a szándékkal, hogy a színészhallgatók megtapasztaljanak egy más színházi formanyelvvel dolgozó rendezővel való közös munkát. Tehát a folyamatban inkább voltak színésznek tekintve, semmint színészhallgatóknak. Ennek eredményeképp született egy nagyon erős képekkel, mondatokkal dolgozó előadás, ami a közhelyek szintjén nagyon sok problémával tudott egyszerre foglalkozni, de nem haladta meg azokat.
Pár órával és egy üveg Timișoreanával később a Pintér Béla Társulat Titkaink című előadása következett. Az ügynökmúlttal, táncházmozgalommal és részben a pedofíliával, és korrupcióval is foglalkozó előadás fontos, és egy percre se engedi el a nézők figyelmét, még így, a fesztivál utolsó napján sem. Azonban az előadásban érzékelhető a túlírtság, a vége felé igazán zavaróvá és feleslegessé válik a túlmagyarázás. Egy ilyen múlttal csak ilyen jelenünk lehet, húzza alá az utolsó Hoffmann Rózsás jelenet az előadás üzenetét, pedig talán erősebb lenne, ha mindez bennünk születne meg. Így válik a Titkaink egy nagyon jól megcsinált, de "egyszer-nézős" előadássá – sokkal több mélységet ígér, mint amit nyújt, bármilyen szép alakításokat láthattunk is. Fontosnak tartom például kiemelni Stefanovics Angélát, aki összes szerepében kiemelkedően koncentrált jelenlétet nyújtott, és hihetetlenül apró, finom dolgokkal tette igazán komplexé a szerepeit.
Gyors közönségtalálkozó követi az előadást, pár sajtkocka a svédasztalról, és Kárpáti Péter vezetésével a Színházi Jam keretében intim közelségből nézhettük, ahogy Lőrincz Rita, Lőrincz Zsuzsa, Stefanovics Angéla, és Borbély B. Emília a fesztivál legjobb és legizgalmasabb impróját végigviszik. Őszintén, zsigerből, nőből. A közvetlen közelükben ülve nézzük végig saját női susmotolásainkat, öltözködéseinket, pasiügyeinket, bénázásainkat, fortélyainkat, életünket, édesbúsan nevetve magunkon és egymáson. Ezen a fesztiválzáró előadáson gyönyörűen összefonódott a fesztivál valósága az előadás valóságával, és mindez a személyes kis terveinkkel, és az utolsó este ereszdelahajam hangulatával. Mintegy észrevétlenül folytunk át a Jamből a koncertbe, a koncertről a büfé-buliba, nem határolva el egymástól az élményeket.
A büfépulttal szemben elhelyezkedő lépcsőn ülve be lehet látni az egész büfét. A tekinteteket, az emberek szándékait, beszélgetéseit, a viszonyaikban továbbgördülő, vagy görgetett változásokat. Ez a frontális – mit ne mondjak – színházi helyzet előnyös persze, de a lépcsőn/közönségben mellettünk ülőtől néha kilométerekre repít.
Nem könnyű az utolsó napról írni. Ahogy haladok a gondolatmenetemben, úgy lassulok le egyre jobban. Nem szeretném befejezni, mert egy jó fesztivál végével jön a zavart űr – visszazökkenni a hétköznapokba. Egyre többször tekintek fel a laptopomból, és bámulom a különböző típusú giccses lámpákat a Szatyor bárban, Budapesten. Igen, hazajöttem. Ez abból is látszik, hogy amikor cigarettát kérek a pincértől, kinevet. Még egyáltalán nem érzem magam itthon, hiszen ezt őszintén kérdeztem, ugyanis a nemzeti dohányboltok rendszeréről sikerült elfelejtkeznem a fesztivál idejére.
Mindeddig nem vettem részt olyan színházi fesztiválon, ahol a válogatási szempontrendszer egy téma köré szerveződik, jelen esetben az emlékezés, múltfeldolgozás köré – legyen szó egyéni emlékezésről, vagy közösségiről, történelmi traumáról, vagy családi elhallgatásról. Nagyon izgalmas és tanulságos volt megfigyelni hogy melyik ország, színház, társulat, rendező, hogyan mer/akar/tud beszélni ezekről a kérdésekről, és, hogy milyen színházi formán keresztül teszi mindezt.
Befejeztem, most kimegyek az utcára, hogy rágyújthassak.
Bodor Panna
Fucking history. A nap folyamán elsőként az Urbán András vezette workshop eredményét láthattuk, amiben a bukaresti elsőéves színészhallgatókkal a múltfeldolgozásra tettek kísérletet. Dühös véleménykiáltást látunk a különböző nemzetek hiúságáról, az értelmetlen "nemzetieskedésről". Az előadást nézve úgy tűnt, az előadás/workshop-bemutató inkább Urbán András színházi nyelvének adott terepet, és nem a benne szereplő diákok gondolatainak szolgáltatott színházi keretet. Kérdés persze, hogy egy ilyen jellegű workshoptól kell-e pedagógiai célt elvárnunk, és egyáltalán mi is lehet egy pár napos munkafolyamat célja? Úgy tűnt, hogy a workshop megelégedett azzal a szándékkal, hogy a színészhallgatók megtapasztaljanak egy más színházi formanyelvvel dolgozó rendezővel való közös munkát. Tehát a folyamatban inkább voltak színésznek tekintve, semmint színészhallgatóknak. Ennek eredményeképp született egy nagyon erős képekkel, mondatokkal dolgozó előadás, ami a közhelyek szintjén nagyon sok problémával tudott egyszerre foglalkozni, de nem haladta meg azokat.
Pár órával és egy üveg Timișoreanával később a Pintér Béla Társulat Titkaink című előadása következett. Az ügynökmúlttal, táncházmozgalommal és részben a pedofíliával, és korrupcióval is foglalkozó előadás fontos, és egy percre se engedi el a nézők figyelmét, még így, a fesztivál utolsó napján sem. Azonban az előadásban érzékelhető a túlírtság, a vége felé igazán zavaróvá és feleslegessé válik a túlmagyarázás. Egy ilyen múlttal csak ilyen jelenünk lehet, húzza alá az utolsó Hoffmann Rózsás jelenet az előadás üzenetét, pedig talán erősebb lenne, ha mindez bennünk születne meg. Így válik a Titkaink egy nagyon jól megcsinált, de "egyszer-nézős" előadássá – sokkal több mélységet ígér, mint amit nyújt, bármilyen szép alakításokat láthattunk is. Fontosnak tartom például kiemelni Stefanovics Angélát, aki összes szerepében kiemelkedően koncentrált jelenlétet nyújtott, és hihetetlenül apró, finom dolgokkal tette igazán komplexé a szerepeit.
Gyors közönségtalálkozó követi az előadást, pár sajtkocka a svédasztalról, és Kárpáti Péter vezetésével a Színházi Jam keretében intim közelségből nézhettük, ahogy Lőrincz Rita, Lőrincz Zsuzsa, Stefanovics Angéla, és Borbély B. Emília a fesztivál legjobb és legizgalmasabb impróját végigviszik. Őszintén, zsigerből, nőből. A közvetlen közelükben ülve nézzük végig saját női susmotolásainkat, öltözködéseinket, pasiügyeinket, bénázásainkat, fortélyainkat, életünket, édesbúsan nevetve magunkon és egymáson. Ezen a fesztiválzáró előadáson gyönyörűen összefonódott a fesztivál valósága az előadás valóságával, és mindez a személyes kis terveinkkel, és az utolsó este ereszdelahajam hangulatával. Mintegy észrevétlenül folytunk át a Jamből a koncertbe, a koncertről a büfé-buliba, nem határolva el egymástól az élményeket.
A büfépulttal szemben elhelyezkedő lépcsőn ülve be lehet látni az egész büfét. A tekinteteket, az emberek szándékait, beszélgetéseit, a viszonyaikban továbbgördülő, vagy görgetett változásokat. Ez a frontális – mit ne mondjak – színházi helyzet előnyös persze, de a lépcsőn/közönségben mellettünk ülőtől néha kilométerekre repít.
Nem könnyű az utolsó napról írni. Ahogy haladok a gondolatmenetemben, úgy lassulok le egyre jobban. Nem szeretném befejezni, mert egy jó fesztivál végével jön a zavart űr – visszazökkenni a hétköznapokba. Egyre többször tekintek fel a laptopomból, és bámulom a különböző típusú giccses lámpákat a Szatyor bárban, Budapesten. Igen, hazajöttem. Ez abból is látszik, hogy amikor cigarettát kérek a pincértől, kinevet. Még egyáltalán nem érzem magam itthon, hiszen ezt őszintén kérdeztem, ugyanis a nemzeti dohányboltok rendszeréről sikerült elfelejtkeznem a fesztivál idejére.
Mindeddig nem vettem részt olyan színházi fesztiválon, ahol a válogatási szempontrendszer egy téma köré szerveződik, jelen esetben az emlékezés, múltfeldolgozás köré – legyen szó egyéni emlékezésről, vagy közösségiről, történelmi traumáról, vagy családi elhallgatásról. Nagyon izgalmas és tanulságos volt megfigyelni hogy melyik ország, színház, társulat, rendező, hogyan mer/akar/tud beszélni ezekről a kérdésekről, és, hogy milyen színházi formán keresztül teszi mindezt.
Befejeztem, most kimegyek az utcára, hogy rágyújthassak.
Bodor Panna
Vége van. Kialvatlanul, kimerülten, színháztól és az áttáncolt éjszakáktól kábán (reggel a fesztiválfalra írás közben már az alkoholos filc illata is több, mint émelyítő), telve a sok temesvári limonádéval, és a fantasztikus fesztivál-közösséggel – mert közösséggé alakultunk –: így kezdjük a végét.