Folyamatos (át)változás
Vannak kérdések, amire válaszokat kell keresni és vannak válaszok, amelyekre nekünk kell megtalálni a kérdést. A Tünet Együttes múlt évben ünnepelte a tizedik évfordulóját, Szabó Réka, a társulat vezetője pedig a negyvennegyedik születésnapját – az Apropó című előadást ezek az évfordulók (is) hívták életre. A visszatekintés, az összegző pillantás határozza meg az előadást, ami egyfajta életről, halálról, művészetről való számadássá válik.
Talán emiatt, vagy művészi meggondolásból, de az előadás felrúgja a színházi elvárásainkat – bevon, ami egyszerre ijesztő és hízelgő, hiszen érezzük a felénk forduló figyelmet: hogy számítunk, alkotótársként vehetünk részt a folyamatban. Szabó Réka őszinte érdeklődéssel kérdéseket tesz fel a nézőknek, érezhetően kialakul egy viszony előadó és nézőtér között, amihez ki-ki a saját lelkülete szerint áll hozzá: van aki megijed a kérdésektől, van aki válaszra készen fészkelődik, néha érezhető egy kevés megkönnyebbülés, ha például épp közelben ülőt szólítja meg, kérdezi arról például, hogy mit ebédelt. Nem is hinnénk, milyen nehéz lehet válaszolni. Áll egy nő, szemben vele a sokfejű tömeg, de az első sorban ülők mégis zavarba jönnek egy-egy nekik szegezett kérdéstől – bár igaz, hogy az angol nyelvű kommunikáció megnehezíti az oldottabb reagálást.
Az előadó léptei nyomában életre kel a padlóra szórt, és a színésznő zsebéből állandóan hulló hungarocell, ami élő anyagként követi a mozgást; a tánc útvonalát vizuálisan is mutatják a fehér gyöngyök, így azt érezhetjük, mintha egy hógömbbe zárt történetet figyelnénk. Mindez felidézi a gyerekkor játékait, ugyanakkor ellentétbe is kerül a hógömb-világ mozdulatlanságával az a metamorfózis, amelyen Szabó Réka átesik.
A néző sajátos módon vesz részt az előadásban, és ez nem csak az interaktivitásra vonatkozik, hanem arra is, ahogyan Szabó Réka kialakít egy anya-gyerek viszonyt: ajándék cukorkát kapunk, ami felbolygatja a nézőteret: az emberek tornagyakorlatokat végeznek az ajándék megszerzéséért; a színésznő segít nézőknek öltözni, elaltat, vagy munkába induló anyaként búcsúzik tőlünk, a gyerekeitől. Miközben végigkövetjük az előadó átváltozásait ez a viszony is formálódik, épp úgy, mint a néző.
Szabó Réka darabja a nőiség útjának végigkövetése is, sorra mutatja fel a különböző életkori stációk nő-alakjait – egyszerre van jelen a kislány, a nő és az öregasszony. A makacs reménység, a mesékhez való ragaszkodás jellemzi őt: hercegnő akar lenni (és azzá is válik), Rapunzel és Csipkerózsika képében is megjelenik. Ugyanakkor jelen van az anya is, akinek muszáj dolgoznia, és jelen lesz az öregasszony archetípusa is.
Közben a színésznő történeteket mesél, személyes élményeket (például a fürdőben tornázó öreg nővel való találkozását), és beszél a test lassú, de jelenlevő folyamatairól, ami hisztérikusan is megnyilvánul; mesél az élet vizéről, ami furcsa módon a halálra hívja fel a figyelmet az élet által, de főleg a dacos reményt hansúlyozza, és a feltámadás-ujjászületés biztos tudatát.
Lassan elfogynak a ruhadarabok, Rapunzel elhullatja aranyhaját, Szabó Réka önmagát vállalva-mutatva áll előttünk – talán ismét zavarba hozva a nézőket, de ezen hamar túljutunk – meztelensége nem taszító, nem hivalkodó. A meztelensége nem közönséges, sokkal inkább a közönség válik ebben a meztelenségben "meztelenné". A fények és a test összjátéka hamarosan elfeledteti velünk a meztelenség miatti feszélyezettséget, élő anyaggá válik a test a jógagyakorlatban, oda-vissza alakul; bámulatos az átváltozási folyamat, ami a szemünk előtt zajlik. A jógagyakorlat végén Szabó Réka lefekszik a földre, gondosan ügyelve arra, hogy a szája nyita maradjon. A felelősség kollektív: valakinek a szájába kell öntenie az élet vizét – és ez meg is történik. Csipkerózsika felébred, kopaszságát sajt hajára cseréli, hercegnőruhát ölt, és elindít egy új folyamatot, amely már valószínűleg a néző lelkében játszódik le.
Szabó Réka önreflexív kitárulkozása egyéni történet, amely mégis átütően kollektív értelmet nyer, a nők által követett utak jelenvalósága és érvényessége mutatkozik benne. Az életút bemutatásában fontos dramaturgiai szempont, hogy ez nem ér véget a halállal, sőt, egy megújulás tanúi leszünk, mintha megint lehetőség adódna az újrakezdésre. Mintha csak önmagába térne és folyamatosan változna az ösvény – átváltozik, akárcsak az előadó, a néző, vagy mint maga az élet.
Szabó Janka
Talán emiatt, vagy művészi meggondolásból, de az előadás felrúgja a színházi elvárásainkat – bevon, ami egyszerre ijesztő és hízelgő, hiszen érezzük a felénk forduló figyelmet: hogy számítunk, alkotótársként vehetünk részt a folyamatban. Szabó Réka őszinte érdeklődéssel kérdéseket tesz fel a nézőknek, érezhetően kialakul egy viszony előadó és nézőtér között, amihez ki-ki a saját lelkülete szerint áll hozzá: van aki megijed a kérdésektől, van aki válaszra készen fészkelődik, néha érezhető egy kevés megkönnyebbülés, ha például épp közelben ülőt szólítja meg, kérdezi arról például, hogy mit ebédelt. Nem is hinnénk, milyen nehéz lehet válaszolni. Áll egy nő, szemben vele a sokfejű tömeg, de az első sorban ülők mégis zavarba jönnek egy-egy nekik szegezett kérdéstől – bár igaz, hogy az angol nyelvű kommunikáció megnehezíti az oldottabb reagálást.
Az előadó léptei nyomában életre kel a padlóra szórt, és a színésznő zsebéből állandóan hulló hungarocell, ami élő anyagként követi a mozgást; a tánc útvonalát vizuálisan is mutatják a fehér gyöngyök, így azt érezhetjük, mintha egy hógömbbe zárt történetet figyelnénk. Mindez felidézi a gyerekkor játékait, ugyanakkor ellentétbe is kerül a hógömb-világ mozdulatlanságával az a metamorfózis, amelyen Szabó Réka átesik.
A néző sajátos módon vesz részt az előadásban, és ez nem csak az interaktivitásra vonatkozik, hanem arra is, ahogyan Szabó Réka kialakít egy anya-gyerek viszonyt: ajándék cukorkát kapunk, ami felbolygatja a nézőteret: az emberek tornagyakorlatokat végeznek az ajándék megszerzéséért; a színésznő segít nézőknek öltözni, elaltat, vagy munkába induló anyaként búcsúzik tőlünk, a gyerekeitől. Miközben végigkövetjük az előadó átváltozásait ez a viszony is formálódik, épp úgy, mint a néző.
Szabó Réka darabja a nőiség útjának végigkövetése is, sorra mutatja fel a különböző életkori stációk nő-alakjait – egyszerre van jelen a kislány, a nő és az öregasszony. A makacs reménység, a mesékhez való ragaszkodás jellemzi őt: hercegnő akar lenni (és azzá is válik), Rapunzel és Csipkerózsika képében is megjelenik. Ugyanakkor jelen van az anya is, akinek muszáj dolgoznia, és jelen lesz az öregasszony archetípusa is.
Közben a színésznő történeteket mesél, személyes élményeket (például a fürdőben tornázó öreg nővel való találkozását), és beszél a test lassú, de jelenlevő folyamatairól, ami hisztérikusan is megnyilvánul; mesél az élet vizéről, ami furcsa módon a halálra hívja fel a figyelmet az élet által, de főleg a dacos reményt hansúlyozza, és a feltámadás-ujjászületés biztos tudatát.
Lassan elfogynak a ruhadarabok, Rapunzel elhullatja aranyhaját, Szabó Réka önmagát vállalva-mutatva áll előttünk – talán ismét zavarba hozva a nézőket, de ezen hamar túljutunk – meztelensége nem taszító, nem hivalkodó. A meztelensége nem közönséges, sokkal inkább a közönség válik ebben a meztelenségben "meztelenné". A fények és a test összjátéka hamarosan elfeledteti velünk a meztelenség miatti feszélyezettséget, élő anyaggá válik a test a jógagyakorlatban, oda-vissza alakul; bámulatos az átváltozási folyamat, ami a szemünk előtt zajlik. A jógagyakorlat végén Szabó Réka lefekszik a földre, gondosan ügyelve arra, hogy a szája nyita maradjon. A felelősség kollektív: valakinek a szájába kell öntenie az élet vizét – és ez meg is történik. Csipkerózsika felébred, kopaszságát sajt hajára cseréli, hercegnőruhát ölt, és elindít egy új folyamatot, amely már valószínűleg a néző lelkében játszódik le.
Szabó Réka önreflexív kitárulkozása egyéni történet, amely mégis átütően kollektív értelmet nyer, a nők által követett utak jelenvalósága és érvényessége mutatkozik benne. Az életút bemutatásában fontos dramaturgiai szempont, hogy ez nem ér véget a halállal, sőt, egy megújulás tanúi leszünk, mintha megint lehetőség adódna az újrakezdésre. Mintha csak önmagába térne és folyamatosan változna az ösvény – átváltozik, akárcsak az előadó, a néző, vagy mint maga az élet.
Szabó Janka
Vannak kérdések, amire válaszokat kell keresni és vannak válaszok, amelyekre nekünk kell megtalálni a kérdést. A Tünet Együttes múlt évben ünnepelte a tizedik évfordulóját, Szabó Réka, a társulat vezetője pedig a negyvennegyedik születésnapját – az Apropó című előadást ezek az évfordulók (is) hívták életre. A visszatekintés, az összegző pillantás határozza meg az előadást, ami egyfajta életről, halálról, művészetről való számadássá válik.