Emberek, oroszlánok, sasok és foglyok
TESZT fesztivál, második nap, délután 4 óra. Első alkalom, amikor nem a megszokott színházi terem bejáratánál várakozunk kezdés előtt. Új helyszín, új társulat és még azt is megkockáztatom, hogy új nézők, hiszen egy román nyelvű előadásról beszélünk. A temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színház „Sala 2” nevű külső helyszínén tekintettük meg az Egyszer volt Temesváron című előadást. A fesztivál témájából (Múlt és jelen) kiindulva, mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy ez egy 1989-es rendszerváltást feldolgozó előadás lesz, hiszen mégiscsak Temesváron vagyunk.
Peter Kerek ezzel a produkcióval lehetőséget kapott arra, hogy művét saját elképzelése szerint állíthassa színpadra. A dráma egy családi történetről szól, olyan emberekről, akik mind egyénileg, mind közösen átélték a nehéz történelmi időket. Egy olyan nagycsaládról van szó, amely a múlt feldolgozásával, a régi emlékek visszaidézésével és a szétesett szilánkok egymás mellé ragasztásával próbálja megtalálni újból önmagát. A család történelme olyan, mint a város történelme. Mindkettőt az előítéletek, a titkolt cselekedetek és a bátor és gyáva pillanatok jellemzik.
A nézők bevonulnak, felmennek a fények. A díszlet egy tág, nagypolgári lakás nappalija. Hátul hatalmas ablakok vannak, amelyeken keresztül nem a kinti teret láthatjuk, hanem a lakás egyik folyosóját. Oldalt másik folyosó. A nappali a legapróbb tárgyakig precízen, korhűen van berendezve. Semmi sem hiányzik belőle: minden megtalálható itt, aminek akkoriban egy román polgári háznál lennie kellett. Még porcelánfigurák is. Igazán kevés jó pontja van az előadásnak, de Iuliana Vîlsan díszlete az egyik, dicséretre méltó.
Kezdőkép: egy férfi ül a színpad közepén lévő asztalnál, csendben, magába zárkózva. Feketében van, akárcsak a többi szereplő, akik lassanként társulnak hozzá. A hátsó és oldalfolyosókon a házvezetőnő tevékenykedik. Vacsorához tálal. Gyászol a család. Az a család, akit nem az összetartás és nem a tolerancia jellemez.
Mi a cselekmény? Adott egy nagy család: szülők, nagyszülő(k), unokák. A nagymama egy autóbaleset során elhunyt. Férje megsebesült, de túlélte. A család úgy dönt, jobb, ha a papát (még) nem értesítik felesége haláláról. Így kezdődik el egy két és fél órán át tartó titkolózás. Mindeközben egyre több a szerelmes pár a famíliában és felszínre kerülnek a múltban meg nem beszélt ügyek, az árulások, az elhallgatások.
A családban mindenki vinni akarja valamire. Valamire vinni pedig azt jelentette, hogy legyen valaki fontos ember. Saját jövőjükön, karrierjükön „dolgoznak”. A család legkisebb unokája, egy fiú, akinek mindene a kamera, épp saját életének dokumentumfilmjén dolgozik, így az előadást végig filmezi. Ezt láthatjuk élőben kivetítve egy ajtó fölé. Ő akkor is a családtagok arca elé rakja a kamerát, amikor nem igazán lenne alkalmas. A család másik unokája színésznő szeretne lenni. Amikor csak alkalma adódik rá, Nyinát játszik. Mély átéléssel és túlzott odaadással mondja Csehov Sirályából a Trepljov által írt drámaszöveget. Akárcsak édesanyja. Ezek azok a mondatok, amelyek legtöbbször igazak a család tagjaira, hiszen emberek, viselkedésükben viszont oroszlánok és sasok. Ebből aztán folyamatos feszültség adódik, hiszen egy olyan pályáról beszélünk, ahol mindig verseny van. Két Nyina pedig nem fér meg egymás mellett.
A család másik lánya nem is munkáról álmodik, hanem inkább szerelemről. Arról, hogy olasz kiszemeltje feleségül vegye és boldogan éljenek együtt életük végéig. Visszatérve a gyászos hangulatra – amely sajnos nem sokáig van fenntartva –, hazahozzák a baleset során (szellemileg is?) megsérült, de a karambolt túlélő nagypapát, aki továbbra sem tud felesége haláláról. De akkor hogyan magyarázzák el neki, hogy miért gyűlt mindenki össze a családi házban? A család kitalálja, hogy a nagyapa állapotára való tekintettel karácsonyt fognak színlelni. Templomba készülődnek. Ünnep van és gyásznap. A család temetni megy, ám a nagypapa előtt csupán egy ünnepre való készülődés sürgés-forgását imitálják. Kezdődik a káosz. Az a káosz, amely már nem tud javítani semmit az előadás minőségén. Egyértelműen humoros jelenetnek/jelenetsornak van titulálva, de kivitelezését tekintve, inkább a nevetséges szintet üti.
A színészi teljesítményekről is lehetne külön-külön írni, de azt gondolom, hogy mindannyiuknak voltak jó pillanatai, igazán szépen megfogott jelenetei. Többségében azonban azt gondolom, hogy a felszínen maradt, nem kidolgozott és átgondolt emberi sorsokról tudnánk az előadás kapcsán beszélni – és ez talán az írott szövegből fakad, nem pedig a színészek munkájából.
Hogy mi színházi kavalkád vége? Miután végigkövetünk egy végtelen egysíkú és változatlan tempójú előadást, a végén megtudjuk: a fiatal szerelmes pár egymásra talál, és el akarják hagyni a régi családi házat, valahol máshol szeretnének új életet kezdeni. Az előadás legszebb pillanata, amikor kiderül, hogy a nagypapa az egész színjáték során mindvégig, valamilyen módon tudott a felesége haláláról, és most, szembenézve a teljes valósággal tudatosul benne, hogy egyedül fog maradni, hiszen minden gyermeke és unokája elhagyja. Az egyik lánya azt ajánlja, költözzön hozzájuk vidékre, ahonnan jött. Nem mehet oda vissza, nem azért dolgozott le egy egész életet, hogy ugyanoda érkezzen, ahonnan elindult. Elmondja, hogy már eladta a házat, és vacsora közben meghal.
A történet szép visszatekintés, témája is eltalált. A román közönség számára mindenesetre jobb kicsengésű előadásnak bizonyult. Talán mert az ő nyelvükön szólalt meg és nem volt plusz feladat a fent kivetített feliratot követni, amely legtöbbször csak nehezítette a nem román közönség dolgát. Azt gondolom, kevés olyan dráma van, amelyet jobb olvasni, mint bármilyen módon nézni. Ez talán az egyik ilyen. Mindenesetre kapcsolódott a TESZT Fesztivál Múlt és jelen témájához.
Varga Vanda
Peter Kerek ezzel a produkcióval lehetőséget kapott arra, hogy művét saját elképzelése szerint állíthassa színpadra. A dráma egy családi történetről szól, olyan emberekről, akik mind egyénileg, mind közösen átélték a nehéz történelmi időket. Egy olyan nagycsaládról van szó, amely a múlt feldolgozásával, a régi emlékek visszaidézésével és a szétesett szilánkok egymás mellé ragasztásával próbálja megtalálni újból önmagát. A család történelme olyan, mint a város történelme. Mindkettőt az előítéletek, a titkolt cselekedetek és a bátor és gyáva pillanatok jellemzik.
A nézők bevonulnak, felmennek a fények. A díszlet egy tág, nagypolgári lakás nappalija. Hátul hatalmas ablakok vannak, amelyeken keresztül nem a kinti teret láthatjuk, hanem a lakás egyik folyosóját. Oldalt másik folyosó. A nappali a legapróbb tárgyakig precízen, korhűen van berendezve. Semmi sem hiányzik belőle: minden megtalálható itt, aminek akkoriban egy román polgári háznál lennie kellett. Még porcelánfigurák is. Igazán kevés jó pontja van az előadásnak, de Iuliana Vîlsan díszlete az egyik, dicséretre méltó.
Kezdőkép: egy férfi ül a színpad közepén lévő asztalnál, csendben, magába zárkózva. Feketében van, akárcsak a többi szereplő, akik lassanként társulnak hozzá. A hátsó és oldalfolyosókon a házvezetőnő tevékenykedik. Vacsorához tálal. Gyászol a család. Az a család, akit nem az összetartás és nem a tolerancia jellemez.
Mi a cselekmény? Adott egy nagy család: szülők, nagyszülő(k), unokák. A nagymama egy autóbaleset során elhunyt. Férje megsebesült, de túlélte. A család úgy dönt, jobb, ha a papát (még) nem értesítik felesége haláláról. Így kezdődik el egy két és fél órán át tartó titkolózás. Mindeközben egyre több a szerelmes pár a famíliában és felszínre kerülnek a múltban meg nem beszélt ügyek, az árulások, az elhallgatások.
A családban mindenki vinni akarja valamire. Valamire vinni pedig azt jelentette, hogy legyen valaki fontos ember. Saját jövőjükön, karrierjükön „dolgoznak”. A család legkisebb unokája, egy fiú, akinek mindene a kamera, épp saját életének dokumentumfilmjén dolgozik, így az előadást végig filmezi. Ezt láthatjuk élőben kivetítve egy ajtó fölé. Ő akkor is a családtagok arca elé rakja a kamerát, amikor nem igazán lenne alkalmas. A család másik unokája színésznő szeretne lenni. Amikor csak alkalma adódik rá, Nyinát játszik. Mély átéléssel és túlzott odaadással mondja Csehov Sirályából a Trepljov által írt drámaszöveget. Akárcsak édesanyja. Ezek azok a mondatok, amelyek legtöbbször igazak a család tagjaira, hiszen emberek, viselkedésükben viszont oroszlánok és sasok. Ebből aztán folyamatos feszültség adódik, hiszen egy olyan pályáról beszélünk, ahol mindig verseny van. Két Nyina pedig nem fér meg egymás mellett.
A család másik lánya nem is munkáról álmodik, hanem inkább szerelemről. Arról, hogy olasz kiszemeltje feleségül vegye és boldogan éljenek együtt életük végéig. Visszatérve a gyászos hangulatra – amely sajnos nem sokáig van fenntartva –, hazahozzák a baleset során (szellemileg is?) megsérült, de a karambolt túlélő nagypapát, aki továbbra sem tud felesége haláláról. De akkor hogyan magyarázzák el neki, hogy miért gyűlt mindenki össze a családi házban? A család kitalálja, hogy a nagyapa állapotára való tekintettel karácsonyt fognak színlelni. Templomba készülődnek. Ünnep van és gyásznap. A család temetni megy, ám a nagypapa előtt csupán egy ünnepre való készülődés sürgés-forgását imitálják. Kezdődik a káosz. Az a káosz, amely már nem tud javítani semmit az előadás minőségén. Egyértelműen humoros jelenetnek/jelenetsornak van titulálva, de kivitelezését tekintve, inkább a nevetséges szintet üti.
A színészi teljesítményekről is lehetne külön-külön írni, de azt gondolom, hogy mindannyiuknak voltak jó pillanatai, igazán szépen megfogott jelenetei. Többségében azonban azt gondolom, hogy a felszínen maradt, nem kidolgozott és átgondolt emberi sorsokról tudnánk az előadás kapcsán beszélni – és ez talán az írott szövegből fakad, nem pedig a színészek munkájából.
Hogy mi színházi kavalkád vége? Miután végigkövetünk egy végtelen egysíkú és változatlan tempójú előadást, a végén megtudjuk: a fiatal szerelmes pár egymásra talál, és el akarják hagyni a régi családi házat, valahol máshol szeretnének új életet kezdeni. Az előadás legszebb pillanata, amikor kiderül, hogy a nagypapa az egész színjáték során mindvégig, valamilyen módon tudott a felesége haláláról, és most, szembenézve a teljes valósággal tudatosul benne, hogy egyedül fog maradni, hiszen minden gyermeke és unokája elhagyja. Az egyik lánya azt ajánlja, költözzön hozzájuk vidékre, ahonnan jött. Nem mehet oda vissza, nem azért dolgozott le egy egész életet, hogy ugyanoda érkezzen, ahonnan elindult. Elmondja, hogy már eladta a házat, és vacsora közben meghal.
A történet szép visszatekintés, témája is eltalált. A román közönség számára mindenesetre jobb kicsengésű előadásnak bizonyult. Talán mert az ő nyelvükön szólalt meg és nem volt plusz feladat a fent kivetített feliratot követni, amely legtöbbször csak nehezítette a nem román közönség dolgát. Azt gondolom, kevés olyan dráma van, amelyet jobb olvasni, mint bármilyen módon nézni. Ez talán az egyik ilyen. Mindenesetre kapcsolódott a TESZT Fesztivál Múlt és jelen témájához.
Varga Vanda
TESZT fesztivál, második nap, délután 4 óra. Első alkalom, amikor nem a megszokott színházi terem bejáratánál várakozunk kezdés előtt. Új helyszín, új társulat és még azt is megkockáztatom, hogy új nézők, hiszen egy román nyelvű előadásról beszélünk. A temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színház „Sala 2” nevű külső helyszínén tekintettük meg az Egyszer volt Temesváron című előadást. A fesztivál témájából (Múlt és jelen) kiindulva, mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy ez egy 1989-es rendszerváltást feldolgozó előadás lesz, hiszen mégiscsak Temesváron vagyunk.