Zsigmond Andrea - hamlet.ro
(2010.)
TESZT-teszt 1.
Környezeti hatásfok
Ebben a részben csak körözünk a fesztivál fölött. Nem beszélünk a lényegről (feszt ), ellenben a dolgok közepébe vágunk.
A helyzet az, hogy vidám itt a helyzet.
(Még ha szomorú is helyzetenként.)
Na, most ezt a kettőt mind egy szálig kifejtem.
(Alapokig hatoló felfejtésre de ne várjatok. Úgy tudjátok ti is, ugye, hogy egy fesztivál nem alkalmas mélyenszántásra – nem mélyenszántásra alkalmas.)
Ott tartottunk tehát, hogy jókedv-förgeteg (mely ma, a szabadkai előadások hatására csitult) söpri át nap nap után a TESZTet. Mert(-ek):
Távolról: a város
Szép. Az is szereti, aki először látja, az is, aki viszont-. Tágasság, Európa. (Igaz, hogy csak ötven méteres körben járkálunk, mert a szervezők túl jól teljesítettek, színház-szállás-étkezés majdnem egy helyen. ) De: uő.-k terveznek a holnapi szellősebb TESZT-napra egy Temesvár-tour-t, a fesztiváltouristáknak. Felteszem: akkor is szépnek látszik majd a város. Miből gondolom? Kedden, a Mady-baby előadás alatt körbebuszoztuk. Fél szemmel a színésznőt figyeltük, féllel, negyeddel, nyolcaddal a várost.
A város is szereti látogatóit. Például a galambok: iszonyat barátságosak. (Oké, olyan is előfordul, hogy a központban napokig nem fordul elő melegvíz, de a szervezők találékonyságának és a mi rugalmasságunknak nincs határa.)
Vajon állandó lakóit is szereti Temesvár? Igen – válaszolják a kolozsvári zaklatott-füstös-zajos normalitáshoz képest üdítően nyugalmas utcák. Igen – válaszolja egyrészt a polgármesteri hivatal, aki bár itt-a-piros-hol-a-piros-ozott a fesztiválpénzzel, végül megadta a TESZTnek, ami az övé. Nem – és itt most zárójelt nyitunk, mert jelen szövegben a hullámvölgyeket zárójel-be-zárjuk. (Nem – nem lehet örülni annak, hogy a városban a három magyar oktatást is nyújtó iskolából kettőben megszűnik ősztől a magyar tagozat. Egyetlen magyar iskola marad a 300.000-es városban! Egy csapásra. Alacsony gyereklétszám, új oktatási törvény – és slussz-passz, magyarórák most, magyar olvasó- és nézőközönség jövőre, volt-nincs. A német suli ugyanilyen helyzetben van, de nem szűnik meg. Értem, csak nem akarom érteni.
Ez volna szomorgásom főoka – vö. első zárójel –, s ez nem is kevés. Nem tudom, mi a megoldás, de valaki illetékes hátha tudja. Tudja!! Én szóltam. Nem szóltam?!
Idevágó részlet, hogy a közvilágítás európai ősbemutatójára emlékeztető óriási utcai üveglámpa sok nyelven közli a diadalmas tényt Temesvárról – magyarul nem. Lefotóztam volna, de Hegyi szerkesztő asszony csapnivaló debreceni fotóim hatására – csak a fekete keret miatt tűnnek rossznak... :P – letiltott erről a tevékenységről. Így hát Nagy Jocó fényképei állnak itt, szövegembe ékelve.)
A többi: lármás vígság
Haverok, Timisoreana, rock-and-roll. A szervezés gördülékeny, vendégfogadóink könnyed-vidámak – hogy mi áron, azt ők tudják. Mondjuk1, ilyen társulattal könnyű: a színművészek önkéntesen (...) vállalnak a fesztiválon napi robotot. Mondjuk 2, ilyen „nagy”-teremmel könnyű: csak 120 nézőt kell fel(-be-)hajtani. (Első napokban zöld teremnek hívtuk, de Gáló – úgy is, mint Gálovits Zoltán, megfáradt ember – felvilágosított, hogy kék, kék, kék. A valamikori Fellner és Helmer-épületben ez a rész, ez a jobboldali rész, ez a mostani német-és-magyar-színház rész szálló volt, benne e bálteremmel, ami akkor is vidáman kékellt. Most belekékell a Rosencrantz-ba, A tengeren nincsen sár-ba stb. Hát, nem tudom. Ők tudják...)
Traian, a szerb büfés továbbra is hozza a formáját – vö. két évvel ezelőtti fesztiválbeszámolómmal, link lent. Azóta a románul mellett magyarul is beszél-get. Ex-djMarcel , jelenleg műszakos, Pecka, Ágota, Emília stb., jelenleg színész – néha Lopahin, Gertrúd-Ranyevszkaja, ill. mady-baby – esténként bulizható zenét tesznek, s a társaság veszi a lapot. Kihallszik az utcára a lágy és nem túl lágy muzsikaszó. Macsi szerint – szintén színész – ez náluk mindennapos (az, hogy kijöjjön a csendőrség, szerencsére csak néhanap van), az újvidékiekkel majdhogynem vetekednek. Mármint az mindennapos, hogy előadás után buliznak egy jóízűt. A szűk, ezért a márvány adta lehetőségekhez képest barátságos, ritmikus térben. – Értsd: lépcsős. Lásd: Craig. Lásd: színháztörténet, 20. sz. eleje.
A lépcső – vö. lent – idén két szélén gyertyákat visel. Esténként. Ezek hamuzók is, szükségállapotban. Az előcsarnokot vidám festmények és zenék dobják fel, de ez a mondat már a következő epizód, a TESZT-teszt 2. előzetese.
Ha a barátságosság mindenféle formáját elképzeltük – türelem, rózsa a teremben stb. –, s még azt is hozzápletykálom, hogy midőn először jártam itt, az igazgató, Balázs Attila első gyerekével találkoztam a lépcsőn, most, másodjára már a másodikkal, anyukája pocakjában, a rózsaszínű képre következzék egy fordulat, s vele szomorúság. Zárlatként, zárójellel.
(A barátság nem minden. Hja. Még egy színházi találkozón se. Jön még bulira ború, illetve buli előtt búfelejtés. Mert egyes előadásokra inni kell, oké. Más előadásoknak viszont a hatására kell inni. Nem rájuk, ellenük. De miért? Miért nincs úgy kitalálva az egész, hogy ne kelljen? Miért, de tényleg, mi lenne, ha a találkozón csupa jó előadás menne? Jó, rendben, közepestől felfelé. Barátok mérkőzése, de válogatottaké. Nem lenne jobb? Őszintén. Nem jobb lenne? Mindenkinek... Őszintén!
Jót s jól – mondta egyszer valaki, akárki. Nem volt igaza?)
TESZT-teszt 2.
Vizuális és orál is
Az előző TESZT-epizódban említés történt a temesvári büfé-dizájnról, azaz arról, hogy a rideg márványlépcső szélén estelente pisla mécsesek vidámkodtak. Ők és társaik kapnak dicséretet a továbbiakban.
Látvány és hallvány
A képekből az is látszik, hogy a tér kicsi, de hümm; mondhatni izgalmas. Fontos ez? Ha engem kérdeztek: igen. Egy intézménynek legyenek hangulatos „találka”-helyei. Egy színházi találkozónak (!) pláne. A büfé adjon vidám teret a spontaneitásnak – táncnak, lépcsőn ücsörgésnek –, az előcsarnokban legyen vidám tere az ácsorgásnak. Ne kongó hodály legyen. Max. félhodály – ha a kolozsvárihoz viszonyítjuk. (A temesvári előcsarnok magaslatibb is, azaz nem első emeleti, hanem második: aki eddig azt hitte volna, egy előcsarnok – a hozzá tartozó nézőtérrel – per def. földszinten van, bírálja fölül önmagát.)
Mitől lesz vidám egy előcsarnok? Hát attól, hogy falain a barna szocreál unalmat tekintélyes színkavalkád váltja fel (le). Fiatal képzőművészek méretes (méteres) munkái formájában. A „falburkolat” így előadások tematikáját villantja fel, többszörösen. Az is barátságos, hogy a kövér oszlopot a német társulat fotói lepik be, laza kommentárokkal. Vagy hogy a két oszlop különböző formájú és méretű; domború vagy homorú. Az évek óta létező fesztiválszekrény a találkozó végére közöttük találta meg a helyét – két évvel ezelőtt az utcán ismerkedtem össze vele. Tetszik, hogy vándorol: rugalmas természete van.
Rugalmasan mozgott a fesztiválon egy emberméretű bábu is. Mindenki agyonszerette. Kihívásnak találtuk, hogy bármit tehetünk vele (fenék fogdosása, táncba hívás), ill. bármit a fejébe-szívébe képzelhetünk (bombát is – ez esetben egy konkrét bombariadó, egy slágerszöveg és a fesztiválozók interaktivitása talált benne partnerre.) Ha úgy adódott, megfeledkeztünk róla (letettük aludni, vagy kikerültük), máskor előrángattuk, és mindenféle hiányérzetünk megszüntetéséhez partnerre leltünk benne. (A színházi báb mint tömény boldogságforrás, no lám.)
A bábu egy alkalmi kiállítás része volt a TESZTen. A fiatal helyi képzőművészek installációihoz a következő kulcsszavak adtak fogódzót: kortárs, színház, újrahasznosítás. Az alkotások nagyon értékesek talán nem voltak, de játékosak és elgondolkodtatók talán igen. Egyáltalán az ötlet, hogy egy színházi találkozónak képzőművészeti nyúlványa legyen, ami által új tereket lakhat be, roppant szimpatikus.
Ráadásul: az előcsarnokot némely előadás előtt zenészek foglalták el, és csöppet sem érdekelt, hogy 18 év alattiak vagy fölöttiek. Mert profi hegedűsök voltak. Mert jól gitároztak. Fontos adalék: a szervezők nem várták el, hogy a néző fegyelmezetten asszisztáljon a koncerthez. Járhattunk fel-alá, büfézhettünk, mert a fuvolás az üres előcsarnoknak is fuvolázott, akárha folyosói utcazenész. Előcsarnokzenész. (Hogy érezte magát? Nem tudom. Mi jól. A formalitás hiánya roppant felszabadító – ez olyan fesztivál, ahol a vendéget nem stresszelik. Hagyják, hogy jól érezze magát – max. segítenek ebben.)
Az előcsarnokban ott leledzik egy puha kockákból álló heverő – esetenként fotel –: az Odüsszeusz-előadás ürügyén készült. Azzal, hogy alakítható, és hogy színészek portréit (karikatúráit) érinthetjük általa ülepünkkel, megint csak felszabadító. Bulik alatt sötét sarokba vonul: elvonulási helyszínt kínál. Bulik, tényleg: kiderül, hogy egy zeneszámot huszonhétszer is meg lehet hallgatni; egy kritikus táncolhat legalább olyan jól, ahogy ír; ha a koreográfus nem akar sztriptízelni, a széket is rajta hagyják; illetve létezik olyan, hogy egy színész megy oda egy kolozsvári diákhoz barátkozni.
Közben meg a lazaságnak is van határa: ha hozzánk nem is, magukhoz szigorúak a szervezők. Betartják az ígéreteiket: mindig klappol időpont, helyszín, esemény – szokatlan szokás mifelénk. Max. feljavítják a programot: plusz események hellyek-közzel beleszüremkednek – a vendégnek csak habzsolnia kell. Ha mégis kifogásolnivalót talál: a probléma, meglehet, benne magában rejtezik.
Szó, szó, szó
Ha valaki bosszankodik amiatt, hogy a találkozónak eddig semmiféle szakmai aspektusát nem érintettük, jelezni szeretném, hogy véleményem szerint eleddig is fesztivál-szakmai kérdésekről volt szó... De engedek a nyomásnak, és pár bekezdésben megpróbálunk a találkozó „szakmai” beszélgetéseiről beszélni.
Azzal kezdeném, ritka dolog, hogy magyar színháznak román anyanyelvű PR-osa is legyen (ahogy belső alkalmazottjuk a dizájner is, aki megkísérli egységesíteni a vizuális megjelenéseket) – de nagyszerű dolog mindkettő. Ez a most felvezetett román hölgy főszervezte a színházi előadásokat megelőző „konferenciákat”, értsd: egyetemi előadáshoz hasonló eszmefuttatásokat. Ebben az a klassz, hogy mivel román egyetemi tanárok beszéltek Mrożekről, Csehov humoráról, Odüsszeuszról és társairól, és pár diákjuk is hűségesen követte őket, a város megint csak belenyúlt a fesztiválba, illetve a fesztivál a városba. Ugyanígy írható le a zenészek és képzőművészek és baráti körük jelenléte, azaz beszüremkedése a találkozóba. A fenti sorba magyar szakemberek, úgymint Upor László fordító, dramaturg és Bérczes László író, rendező is beilleszkedtek, ráadásul a tolmácsolás is végig zökkenőmentes, szinte észrevétlen volt – a temesváriak megint tudnak valamit.
A szakemberek előadásain nagyon látszott az igyekezet – enciklopédikus tudásözöntől viccmondásig, kézfelemeléses szavazástól pénzfeldobásig mindent bevetettek, hogy a hallgatóság figyelmét ébren tartsák. Nem mindig sikerült. Azért volt mégis szimpatikus az előadássorozat, mert bebizonyosodott: nemcsak színházat csinálni, de tudománynépszerűsítő előadást tartani sem könnyű, de alázattal törekedni kell és lehet rá.
Leginkább Adriana Babeţi Odüsszeuszról szóló előadása tetszett. Tájékozottsága könnyedséggel és nyitottsággal párosult (hármasult). A mi tapasztalatainkhoz kapcsolta a mitológiai szereplők magánéleti problémáit, aktualizált: a küldönc Hermészt az istenek e-mail-jének nevezte pl. Megcsillogtatta a téma nagyszerűségét, és kedvet csinált ahhoz, hogy belevessük magunk. Az élményt, amit abban az egy órában nyújtott, bármelyik színházi előadás megirigyelhetné.
Másféle beszéd folyt előadások után. A szakmai beszélgetést vezetni, abban részt venni megint kihívás: ritka a mindenkit érdeklő izgalmas kérdésfelvetés, ami vezetne valahová. Mert kit mi érdekel? Mindenkit más. (Nem a másik, hohó.) Az ibusáros tetszett, amiből Horváth Karcsi bábszínházfoglalásáról informálódtunk, és az odüsszeuszosból az a rész, amikor a rendező színházfelfogását próbáltuk átsajátítani.
(2010.)
TESZT-teszt 1.
Környezeti hatásfok
Ebben a részben csak körözünk a fesztivál fölött. Nem beszélünk a lényegről (feszt ), ellenben a dolgok közepébe vágunk.
A helyzet az, hogy vidám itt a helyzet.
(Még ha szomorú is helyzetenként.)
Na, most ezt a kettőt mind egy szálig kifejtem.
(Alapokig hatoló felfejtésre de ne várjatok. Úgy tudjátok ti is, ugye, hogy egy fesztivál nem alkalmas mélyenszántásra – nem mélyenszántásra alkalmas.)
Ott tartottunk tehát, hogy jókedv-förgeteg (mely ma, a szabadkai előadások hatására csitult) söpri át nap nap után a TESZTet. Mert(-ek):
Távolról: a város
Szép. Az is szereti, aki először látja, az is, aki viszont-. Tágasság, Európa. (Igaz, hogy csak ötven méteres körben járkálunk, mert a szervezők túl jól teljesítettek, színház-szállás-étkezés majdnem egy helyen. ) De: uő.-k terveznek a holnapi szellősebb TESZT-napra egy Temesvár-tour-t, a fesztiváltouristáknak. Felteszem: akkor is szépnek látszik majd a város. Miből gondolom? Kedden, a Mady-baby előadás alatt körbebuszoztuk. Fél szemmel a színésznőt figyeltük, féllel, negyeddel, nyolcaddal a várost.
A város is szereti látogatóit. Például a galambok: iszonyat barátságosak. (Oké, olyan is előfordul, hogy a központban napokig nem fordul elő melegvíz, de a szervezők találékonyságának és a mi rugalmasságunknak nincs határa.)
Vajon állandó lakóit is szereti Temesvár? Igen – válaszolják a kolozsvári zaklatott-füstös-zajos normalitáshoz képest üdítően nyugalmas utcák. Igen – válaszolja egyrészt a polgármesteri hivatal, aki bár itt-a-piros-hol-a-piros-ozott a fesztiválpénzzel, végül megadta a TESZTnek, ami az övé. Nem – és itt most zárójelt nyitunk, mert jelen szövegben a hullámvölgyeket zárójel-be-zárjuk. (Nem – nem lehet örülni annak, hogy a városban a három magyar oktatást is nyújtó iskolából kettőben megszűnik ősztől a magyar tagozat. Egyetlen magyar iskola marad a 300.000-es városban! Egy csapásra. Alacsony gyereklétszám, új oktatási törvény – és slussz-passz, magyarórák most, magyar olvasó- és nézőközönség jövőre, volt-nincs. A német suli ugyanilyen helyzetben van, de nem szűnik meg. Értem, csak nem akarom érteni.
Ez volna szomorgásom főoka – vö. első zárójel –, s ez nem is kevés. Nem tudom, mi a megoldás, de valaki illetékes hátha tudja. Tudja!! Én szóltam. Nem szóltam?!
Idevágó részlet, hogy a közvilágítás európai ősbemutatójára emlékeztető óriási utcai üveglámpa sok nyelven közli a diadalmas tényt Temesvárról – magyarul nem. Lefotóztam volna, de Hegyi szerkesztő asszony csapnivaló debreceni fotóim hatására – csak a fekete keret miatt tűnnek rossznak... :P – letiltott erről a tevékenységről. Így hát Nagy Jocó fényképei állnak itt, szövegembe ékelve.)
A többi: lármás vígság
Haverok, Timisoreana, rock-and-roll. A szervezés gördülékeny, vendégfogadóink könnyed-vidámak – hogy mi áron, azt ők tudják. Mondjuk1, ilyen társulattal könnyű: a színművészek önkéntesen (...) vállalnak a fesztiválon napi robotot. Mondjuk 2, ilyen „nagy”-teremmel könnyű: csak 120 nézőt kell fel(-be-)hajtani. (Első napokban zöld teremnek hívtuk, de Gáló – úgy is, mint Gálovits Zoltán, megfáradt ember – felvilágosított, hogy kék, kék, kék. A valamikori Fellner és Helmer-épületben ez a rész, ez a jobboldali rész, ez a mostani német-és-magyar-színház rész szálló volt, benne e bálteremmel, ami akkor is vidáman kékellt. Most belekékell a Rosencrantz-ba, A tengeren nincsen sár-ba stb. Hát, nem tudom. Ők tudják...)
Traian, a szerb büfés továbbra is hozza a formáját – vö. két évvel ezelőtti fesztiválbeszámolómmal, link lent. Azóta a románul mellett magyarul is beszél-get. Ex-djMarcel , jelenleg műszakos, Pecka, Ágota, Emília stb., jelenleg színész – néha Lopahin, Gertrúd-Ranyevszkaja, ill. mady-baby – esténként bulizható zenét tesznek, s a társaság veszi a lapot. Kihallszik az utcára a lágy és nem túl lágy muzsikaszó. Macsi szerint – szintén színész – ez náluk mindennapos (az, hogy kijöjjön a csendőrség, szerencsére csak néhanap van), az újvidékiekkel majdhogynem vetekednek. Mármint az mindennapos, hogy előadás után buliznak egy jóízűt. A szűk, ezért a márvány adta lehetőségekhez képest barátságos, ritmikus térben. – Értsd: lépcsős. Lásd: Craig. Lásd: színháztörténet, 20. sz. eleje.
A lépcső – vö. lent – idén két szélén gyertyákat visel. Esténként. Ezek hamuzók is, szükségállapotban. Az előcsarnokot vidám festmények és zenék dobják fel, de ez a mondat már a következő epizód, a TESZT-teszt 2. előzetese.
Ha a barátságosság mindenféle formáját elképzeltük – türelem, rózsa a teremben stb. –, s még azt is hozzápletykálom, hogy midőn először jártam itt, az igazgató, Balázs Attila első gyerekével találkoztam a lépcsőn, most, másodjára már a másodikkal, anyukája pocakjában, a rózsaszínű képre következzék egy fordulat, s vele szomorúság. Zárlatként, zárójellel.
(A barátság nem minden. Hja. Még egy színházi találkozón se. Jön még bulira ború, illetve buli előtt búfelejtés. Mert egyes előadásokra inni kell, oké. Más előadásoknak viszont a hatására kell inni. Nem rájuk, ellenük. De miért? Miért nincs úgy kitalálva az egész, hogy ne kelljen? Miért, de tényleg, mi lenne, ha a találkozón csupa jó előadás menne? Jó, rendben, közepestől felfelé. Barátok mérkőzése, de válogatottaké. Nem lenne jobb? Őszintén. Nem jobb lenne? Mindenkinek... Őszintén!
Jót s jól – mondta egyszer valaki, akárki. Nem volt igaza?)
TESZT-teszt 2.
Vizuális és orál is
Az előző TESZT-epizódban említés történt a temesvári büfé-dizájnról, azaz arról, hogy a rideg márványlépcső szélén estelente pisla mécsesek vidámkodtak. Ők és társaik kapnak dicséretet a továbbiakban.
Látvány és hallvány
A képekből az is látszik, hogy a tér kicsi, de hümm; mondhatni izgalmas. Fontos ez? Ha engem kérdeztek: igen. Egy intézménynek legyenek hangulatos „találka”-helyei. Egy színházi találkozónak (!) pláne. A büfé adjon vidám teret a spontaneitásnak – táncnak, lépcsőn ücsörgésnek –, az előcsarnokban legyen vidám tere az ácsorgásnak. Ne kongó hodály legyen. Max. félhodály – ha a kolozsvárihoz viszonyítjuk. (A temesvári előcsarnok magaslatibb is, azaz nem első emeleti, hanem második: aki eddig azt hitte volna, egy előcsarnok – a hozzá tartozó nézőtérrel – per def. földszinten van, bírálja fölül önmagát.)
Mitől lesz vidám egy előcsarnok? Hát attól, hogy falain a barna szocreál unalmat tekintélyes színkavalkád váltja fel (le). Fiatal képzőművészek méretes (méteres) munkái formájában. A „falburkolat” így előadások tematikáját villantja fel, többszörösen. Az is barátságos, hogy a kövér oszlopot a német társulat fotói lepik be, laza kommentárokkal. Vagy hogy a két oszlop különböző formájú és méretű; domború vagy homorú. Az évek óta létező fesztiválszekrény a találkozó végére közöttük találta meg a helyét – két évvel ezelőtt az utcán ismerkedtem össze vele. Tetszik, hogy vándorol: rugalmas természete van.
Rugalmasan mozgott a fesztiválon egy emberméretű bábu is. Mindenki agyonszerette. Kihívásnak találtuk, hogy bármit tehetünk vele (fenék fogdosása, táncba hívás), ill. bármit a fejébe-szívébe képzelhetünk (bombát is – ez esetben egy konkrét bombariadó, egy slágerszöveg és a fesztiválozók interaktivitása talált benne partnerre.) Ha úgy adódott, megfeledkeztünk róla (letettük aludni, vagy kikerültük), máskor előrángattuk, és mindenféle hiányérzetünk megszüntetéséhez partnerre leltünk benne. (A színházi báb mint tömény boldogságforrás, no lám.)
A bábu egy alkalmi kiállítás része volt a TESZTen. A fiatal helyi képzőművészek installációihoz a következő kulcsszavak adtak fogódzót: kortárs, színház, újrahasznosítás. Az alkotások nagyon értékesek talán nem voltak, de játékosak és elgondolkodtatók talán igen. Egyáltalán az ötlet, hogy egy színházi találkozónak képzőművészeti nyúlványa legyen, ami által új tereket lakhat be, roppant szimpatikus.
Ráadásul: az előcsarnokot némely előadás előtt zenészek foglalták el, és csöppet sem érdekelt, hogy 18 év alattiak vagy fölöttiek. Mert profi hegedűsök voltak. Mert jól gitároztak. Fontos adalék: a szervezők nem várták el, hogy a néző fegyelmezetten asszisztáljon a koncerthez. Járhattunk fel-alá, büfézhettünk, mert a fuvolás az üres előcsarnoknak is fuvolázott, akárha folyosói utcazenész. Előcsarnokzenész. (Hogy érezte magát? Nem tudom. Mi jól. A formalitás hiánya roppant felszabadító – ez olyan fesztivál, ahol a vendéget nem stresszelik. Hagyják, hogy jól érezze magát – max. segítenek ebben.)
Az előcsarnokban ott leledzik egy puha kockákból álló heverő – esetenként fotel –: az Odüsszeusz-előadás ürügyén készült. Azzal, hogy alakítható, és hogy színészek portréit (karikatúráit) érinthetjük általa ülepünkkel, megint csak felszabadító. Bulik alatt sötét sarokba vonul: elvonulási helyszínt kínál. Bulik, tényleg: kiderül, hogy egy zeneszámot huszonhétszer is meg lehet hallgatni; egy kritikus táncolhat legalább olyan jól, ahogy ír; ha a koreográfus nem akar sztriptízelni, a széket is rajta hagyják; illetve létezik olyan, hogy egy színész megy oda egy kolozsvári diákhoz barátkozni.
Közben meg a lazaságnak is van határa: ha hozzánk nem is, magukhoz szigorúak a szervezők. Betartják az ígéreteiket: mindig klappol időpont, helyszín, esemény – szokatlan szokás mifelénk. Max. feljavítják a programot: plusz események hellyek-közzel beleszüremkednek – a vendégnek csak habzsolnia kell. Ha mégis kifogásolnivalót talál: a probléma, meglehet, benne magában rejtezik.
Szó, szó, szó
Ha valaki bosszankodik amiatt, hogy a találkozónak eddig semmiféle szakmai aspektusát nem érintettük, jelezni szeretném, hogy véleményem szerint eleddig is fesztivál-szakmai kérdésekről volt szó... De engedek a nyomásnak, és pár bekezdésben megpróbálunk a találkozó „szakmai” beszélgetéseiről beszélni.
Azzal kezdeném, ritka dolog, hogy magyar színháznak román anyanyelvű PR-osa is legyen (ahogy belső alkalmazottjuk a dizájner is, aki megkísérli egységesíteni a vizuális megjelenéseket) – de nagyszerű dolog mindkettő. Ez a most felvezetett román hölgy főszervezte a színházi előadásokat megelőző „konferenciákat”, értsd: egyetemi előadáshoz hasonló eszmefuttatásokat. Ebben az a klassz, hogy mivel román egyetemi tanárok beszéltek Mrożekről, Csehov humoráról, Odüsszeuszról és társairól, és pár diákjuk is hűségesen követte őket, a város megint csak belenyúlt a fesztiválba, illetve a fesztivál a városba. Ugyanígy írható le a zenészek és képzőművészek és baráti körük jelenléte, azaz beszüremkedése a találkozóba. A fenti sorba magyar szakemberek, úgymint Upor László fordító, dramaturg és Bérczes László író, rendező is beilleszkedtek, ráadásul a tolmácsolás is végig zökkenőmentes, szinte észrevétlen volt – a temesváriak megint tudnak valamit.
A szakemberek előadásain nagyon látszott az igyekezet – enciklopédikus tudásözöntől viccmondásig, kézfelemeléses szavazástól pénzfeldobásig mindent bevetettek, hogy a hallgatóság figyelmét ébren tartsák. Nem mindig sikerült. Azért volt mégis szimpatikus az előadássorozat, mert bebizonyosodott: nemcsak színházat csinálni, de tudománynépszerűsítő előadást tartani sem könnyű, de alázattal törekedni kell és lehet rá.
Leginkább Adriana Babeţi Odüsszeuszról szóló előadása tetszett. Tájékozottsága könnyedséggel és nyitottsággal párosult (hármasult). A mi tapasztalatainkhoz kapcsolta a mitológiai szereplők magánéleti problémáit, aktualizált: a küldönc Hermészt az istenek e-mail-jének nevezte pl. Megcsillogtatta a téma nagyszerűségét, és kedvet csinált ahhoz, hogy belevessük magunk. Az élményt, amit abban az egy órában nyújtott, bármelyik színházi előadás megirigyelhetné.
Másféle beszéd folyt előadások után. A szakmai beszélgetést vezetni, abban részt venni megint kihívás: ritka a mindenkit érdeklő izgalmas kérdésfelvetés, ami vezetne valahová. Mert kit mi érdekel? Mindenkit más. (Nem a másik, hohó.) Az ibusáros tetszett, amiből Horváth Karcsi bábszínházfoglalásáról informálódtunk, és az odüsszeuszosból az a rész, amikor a rendező színházfelfogását próbáltuk átsajátítani.