TESZTNAPLÓ – 8. NAP

Utolsó utáni nap, megpihen

Az utolsó nap sűrű nap volt. Nem a sok program miatt, hanem az előadások sűrűsége miatt. Mind, külön-külön olyan alkotások, melyek máshogy, máshonnan érik el a nézőket, ha elérik. Ám ha elérik, az katarzis. Simona Semenič második alkalom című előadása minket, nézőket tesz meg főszereplőknek. Bár eleinte vicces, érdekes tapasztalat, hogy mi olvasunk, amint megértjük, miről szól valójában a történet, nyomasztó és megrendítő érzések kerülgetnek. A Tojáshéjak ezt követően egészen máshogy hatott. A két táncos egészen finom, érzékeny módon dolgozta fel saját kapcsolatát: olyan elemeket használva, melyek érzéki élményben részesítették a nézőket, mindez egyszerre volt keserű és szép. És aztán a záró előadás. I cure. Ivo Dimchev egyszemélyes performansza nehezen megfogalmazható pár mondatban. Beszél és játszik a gyógyításról, hogy miként legyünk jobban, hogy milyen világban élünk, miközben olyan dolgok történnek a színpadon, hogy néha jobb volna nem odanézni. Ez az előadás olyan módon fogalmazza meg azokat a tabukat, azokat a beteg és eltitkolt dolgokat, hogy közben nem válik sem szájbarágóssá, sem túl agresszívvá.

Az előadásokat követő szakmai beszélgetések jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy megbizonyosodjuk róla, nem csak azért sikerültek ilyen jól ezek az előadások, mert mind egytől egyig tehetséges művészek, hanem mert nagyon érdekes emberek.

Balázs Júlia

*****

Stúdió. Körülbelül száz ember ül egymás mellett, mögött, előtt a kivilágított nézőtéren. Ölükben példány, angol, magyar és román. Velük szemben egy nő, tüsihajú, ruhája arany. Körbe-körbe járnak a mikrofonok, az ő történetét olvassák a nézők, ki magában, ki hangosan.
Néz és mosolyog. Rózsával a kezünkben távozunk.

Nagyterem. Két férfi, még majdnem fiú, fiatalok, magasak, játékosak. Egy tojásokból rakott körben állnak. Reccsen a tojáshéj, csattan a tenyér, a test, ritmus születik, kapcsolat. Egy dal, meztelen ölelkezés, egyre több és több ember a színpadon. I AM OK – I AM KO. Kicsi a különbség. Ahogy vesszük.

Nagyterem. Egy férfi, egy szál rojtban és alsónadrágban, sminkben, parókában. Száll a szőke haja, a levegőbe, a szájába. Mellette tévé, benne tűz, víz, az elemek, a halál. Ura a testének, ura a hajának, ura az arcának, ura a hangjának. De mindez hazugság, az ember nem ura mindennek, nem lehet és nem is tud az lenni.

Utca. A színházzal szemben két rendőr, az ajtóban tömeg, cigi, sör, pálinka, konyak. Lassan lehet kiszivárogni, egyre több az ember, ülve-állva, párosával, csoportosan. Utolsó élmények, utolsó beszélgetések, utolsó viták, utolsó kérdések. Egy ölelés, egy mosoly, számcsere vagy Facebook-jelölés. Véget ért a TESZT. Legalábbis idénre.

Fabacsovics Lili

 

*****

Utolsó nap. (Meg egy kicsit az azutáni.) Akkor most már kimondhatom, hogy a 9. TESZT-en a koreográfus-rendezők csinálják a legizgalmasabb dolgokat? Persze ehhez hozzátartozhatna az is, amikor hazaúton a színház kisbuszával megállunk Csanádon, mert Jonas Lopes útlevele még csak Temesváron tart – de az egészen másfajta izgalom. Jonas Lopes és Lander Patrick előbb még a színpadon izgalmasak, a Tojáshéjak c. koreográfiájukkal, amit már korábban is volt szerencsém látni, és már akkor is szerettem. Ez az előadás a két ember közötti párbeszéd mélyítésére tett kísérlet. Mínusz látás, plusz telepátia. A két ember együttlétének minősége, egymásra figyelése már akkor lenyűgöző, amikor még csak pacsiznak bekötött szemmel. Aztán, amikor lekerülnek a ruhák, és a fiúk egymást átölelve, lassan forogva táncolni kezdenek, megértjük, hogy ez ennél sokkal mélyebb együttlét. És akkor beözönlik a színpadra a világ, olyan hétköznapi tevékenységet végző emberek, akik nem csinálnak ügyet a háttérben táncoló két meztelen férfiből. Körülbelül ennyire lenne egyszerű nem ügyet csinálni a homoszexualitásból az életben sem, nem?

A Tojáshéjak előtt és után a betegségé és a gyógyulásé a színpad és a nézőtér. Simona Semenič zavarba ejt. Úgy avat be saját, epilepsziával nehezített életébe, hogy egyszerűen odaadja azt. Mi olvassuk fel a színpadon ülve az ő szavait, ő pedig néz a félhomályból, flitteres ruhában, majdnem kopaszon, egy bárszéken ülve, magyarul épp körülbelül az életét téve kockára. A performer-néző, aki csak annyit kér, hogy szeressük őt. Ehhez sok bátorság kell. És elfogadni tőle az ő életét, ehhez vajon mennyi? Felolvassuk, mi, néző-színészek, kapunk a végén egy-egy vörös rózsát, ő meg tapsol a sötétben. Nem tudok ennyit kapni, nem tudom elfogadni, hogy Simona Semenič, aki még mindig ott ül életveszélyben ne kapjon semmit. Remélem kapott.

Ivo Dimchev esti gyógyító-performanszánál, az I Cure-nál nem volt kérdés, hogy mindenki kap, aki mer kivenni – másból, egy előadásból, magából. Életem egyik eddigi legmeghatározóbb élménye volt az I Cure, és csak annyit kellett hozzátennem, amit színházban egyébként is szokott az ember: felfüggeszteni a kételkedésemet. Míg Semenič magát adta oda a nézőknek, Ivo Dimchev valami sokkal nagyobbat lépett meg: odaadta a nézőknek saját magukat. Aztán ő is kért. Arra tanított meg, hogy az energiát (erőt, kitartást, akármit) mindig saját magunkból meríthetjük, de igazán hatékonyan azért mégis csak a másokkal való kölcsönösségben. Ivo Dimchev pedig a legfantasztikusabb katalizátor volt ebben a saját történetemben. Remélem, mi is az övében.

És így kerek a 9. TESZT, ami jövőre tovább gömbölyödik. A személyes kedvenceket talán hosszú lenne számba venni (és nem férne el tőle a nyelvem, ha mind a számba venném), de mindenképpen közöttük van a fesztiválprogram felépítése és a programfüzet, amiben a lenyomatát és a jegyzeteimet egyben hazahozhattam. Folytatás jövőre?

Sándor Júlia

 

*****

Azt hiszed tündérkém, hülyék a függők?! Valahol te is azt hiszed, hogy nyomjuk, nyomjuk, de olyankor olyan nagyon rossz nekünk.

Ez kamu. Ezt azok anyukák találják ki, akik nem akarják, hogy a kölykük kipróbálja. Na meg – szerinted – az a bajunk, hogy nem tudunk alkalmazkodni a társadalomhoz. Ühüm, hogyne. Próbáltad te már azt mondani valakinek, hogy színháztudományt tanulsz? Vagy azt hiszi, színésznő vagy, vagy azt, hogy kurva. Neki meg mindegy, mert számára a kettő végső soron ugyanaz. Na, így próbálnál meg beilleszkedni. Egyébként is: egy idő után nem is akarsz. Megjelenik benned az a felsőbbrendűségi érzés, amit csak a keményfüggő érezhet a bárki számára elérhető, „legált” nyomó amatőrökkel szemben. Akik még ráadásul meg is akarják mondani, hogy szerintük milyen a jó anyag. Hogy akkor legyen zenés, vagy ne.

Ennél még az is jobb, ha nem érdekel az egész függőségem és a tárgya (de főleg a tárgya, mert mi közöd neked a függőségemhez), mert akkor legalább nincs miről beszélni. Azon még esetleg lehet, hogy mit tolsz, mert nyilván itt is van olyan, ami elgondolkodtat, amin felhúzod magad, agresszív leszel, ami felpörget, vagy lefáraszt, amin kacagsz vagy sírsz. De a gyakorlott függőt onnan ismered fel, hogy nem áll le veled azon vitatkozni, hogy akkor zenés, vagy nem zenés. Ő tudja, hogy neki mi a jó.

Mert kipróbálja első alkalommal, majd jön a második alkalom. Ez egyébként egy előadás, de ezt te nem értheted. Szerintem azt sem értenéd, hogy mitől színház, ha nézők olvasnak fel egy szöveget, és valaki azt szemből bámulja, és megtapsolja őket. Meg a következő előadásban, a Tojáshéjakban nincs szöveg. Kíváncsi lennék, mit mondanál róla. Képzeld, a végén bejön csomó ember, és kosaraznak, meg porszívóznak, meg buborékot fújnak, babakocsit tolnak, ilyesmik. És nem is biztos, hogy úgy kell ezeknek jelenteniük valamit, ahogy a dolgok szoktak. Kíváncsi lennék, mit szólnál, mikor látod azt a két pasit meztelenül összebújni. Ha az kiveri a biztosítékot, a következőről már inkább semmit nem mondok. Viszont az legalább zenés-táncos. Már, ha ugyanazt értjük zene meg tánc alatt. Lehet, hogy neked valami dekadens polgárpukkasztás lenne. Khmm-ár, ha végig bent maradnál. És nem tudom, te értékelnéd-e azt, amit a pasi lenyomott hangból meg testből. És lehet, hogy hiába kezdenék neked jelenlétről, meg energiákról beszélni, mert talán nem értenéd, nem menne át.

Meg a másik, amit nehezen érthetsz: összegyűlünk, egy csomó függő egy helyen dekkol, és te már rég klausztrofóbiás hisztit kaptál volna ennyi sötét teremben való üldögéléstől, de ezek még nyomják. Meg azt hiszed, hogy az ilyen találkozók csak sex'n'drugs'n'rock'n'roll. Soha nem fogod megérteni, hogy ez másról (is) szól. Hogy itt végre érteni fogják, a függőszlenget, mint például „V-effektus” vagy posztdramatikus, hogy csak az indulócsomagot említsem (itt is van ám hierarchia, de ez már bonyolult).

Bár abban igazad van, hogy egy idő után kezdenek összemosódni a napok, meg az előadások. Hogy valamiféle transzban esünk egyik napból a másikba, összefolynak az arcok. És akkor megy az emlékegyeztetés, „ez melyikben is volt?”. És nem érted, hogy a társadalom hogyan tűrhet meg egy ilyen tumort magán. Aztán, hogy még ezt támogatja is, na, az már igazán uramatyám (persze, nem olyan sokkal, nehogy a magadfajták leelitköcsögözzék őket, vagy előrukkoljon a „naná-most-jönnek-a-választások-ti-szemetek” dumával).

De tudod, hogy miért nem fogjuk soha érteni egymást? Mert ha én azt mondom, TESZT, akkor te azt hiszed, hogy nem nyomtatott nagybetűvel mondtam, és IQ-ra, terhességre vagy valami kvízre fogsz gondolni. Vagy a függőségre. Igen, a függőségre fogsz gondolni, amikor azt mondom majd neked, hogy TESZT-en voltam. És nem érted majd, hogy mitől olyan lemondó a tekintetem.

Szabó Janka

 

*****

Eljött a TESZT utolsó napja. Három program várt ránk, az első öttől kezdődött, így egy kis időt tudtunk szakítunk arra, hogy meglátogassuk a Bega partnál a limonádés helyet. Nagyon meleg volt, de a Bega parti szél, meg a hideg limonádé segített leküzdeni a forróságot. Ötre visszaérünk a színházhoz, a stúdióba kell mennünk. A második alkalom című előadás szövegét közösen olvassuk fel, a mikrofont mindig továbbadva. A színpad közepén ül a színésznő, és mosolyogva figyel minket, ő csak egyszer olvas, mikor odaviszi neki a példányt valaki. Egy rövid szakmai beszélgetést követően, kezdődik is a következő előadás, a Tojáshéjak, hangok, fények és tánc, ez volt az alapja az előadásnak. Ezután sok időnk volt az este tíz órás előadásig, így rádurrantottunk egy Ciucra, hogy szomjunkat oltsuk, és egy csokis fánkra, a színház melletti fánkozóban. Esti előadás, kis I cure-kártyákat, tollat kapunk, egy performanszot nézhetünk végig a fesztivál zárásaként. Az előadás után szakmai beszélgetés, majd a fesztivál hivatalos lezárása és vacsora. Vacsora után büfé és persze egy Ciuc. Már megszokhattam volna a napok alatt, mégis meglepve tapasztaltam, hogy a lépcsőn minden botlás, elnézés kérés nélkül le tudok szökkeni, hiszen üres, a büfében is csak pár ember lézeng. Most kint, a színház előtt, a ülnek az emberek. Beszélgetések, ismerkedések, viták az előadásokról – ez tölti be a színház előtti utcát. Hajnalodik lassan, haza kell indulni, holnap (azaz ma) nagyon korán kelünk, indul a vonatunk. A kilencedik TESZT is véget ért...

Szász Hanna

 

*****

A záró előadás, az I cure alatt jövök rá, hogy minden előadást más felületen fogadok be. Van, amit a kezemben érzek, van, ami a fültöveknél hat, és van, ami minden (érzék)szervet átjár. Totális fizikai élményt, egységet ad.

Ivo Dimchev modern varázslata, a másfél órás gyógyító performansz ilyen. „I cure”-kártyákat kapunk, hogy mindenki írja le négy mezőre osztva, ami most konfliktusos az életében, nyomja erősen a kártya közepén található piros pontot, összpontosítson, ha máskor nem, ebben a fél órában. A groteszk humortól eljutunk a legbelsőbb félelmekig, az undor és a tiltakozás fázisáig. Hogyan tudjuk feldolgozni az erőszakot, hogyan tudjuk a tehetetlenség érzését is aktív energiává formálni?

Van, aki a fényt az alagút végén a szerotonin nevű ingerületátvivő anyagra fogja; én jobb szeretem azt hinni, a biológiai magyarázaton túl az energiák alakíthatók, ha elég koncentrált állapotban vagyunk a felfogásukhoz.

És, ha így van, semmi nem lehet véletlen. Nem véletlen, hogy valamilyen hivatalos papír beszerzéséért másfél órát várakozunk az indulás előtt. Hogy a határ előtt érkezik a felismerés: az egyik utazó, a fesztiválon fellépő táncos egy temesvári szendvics-bárban hagyta a pénztárcáját. És, hogy a sofőr a végcél (Pest, Keleti) előtt húsz perccel tart kötelezően beiktatandó félórás pihenőt.

Mindennek van magyarázata, az biztos. Még nem tudom, ebben a történetben hol a titok, de amikor otthon hullafáradtan kipakolok a táskámból, az „I cure”-kártyám hullik ki belőle. Jól eső bizonyosság jár át. Felveszem és nyomok egyet a piros gombra.

Varga Zsófi