TESZTNAPLÓ – 7. NAP
Ma mindenhol mikrofonok. Aki megkaparintja, annál hang van, annál hatalom van, az a szó birtokosa. Egyenes beszéd, segítségkérés, kiabálás, térítés. Hangosítás. Hideg, kijelentő, ezért sokszor a nézői értelmezéseket a saját rendszerük, akár ideológiájuk alá rendelő előadások.
A Dogville alatt arra gondolok, bárcsak több szerepünk lenne. Bárcsak ne kéne egyenes úton elfogadnom, hogy nekem – akit néha a falu lakójának mondanak, de pont csak addig, amíg megkapom, nélkülem jobb lenne a világ – nincs valódi döntési lehetőségem. Miközben felkínálják, megteremtődik a szituáció, amiben mintha én is határozhatnék arról, milyen helyen akarok élni, maradjon-e az idegen, Grace közöttünk, aztán gyorsan tovasiklunk, és benn reked a vélemény. Elkeseredett, hangos, harcias kiáltás ez az előadás, de az az érzésem, ugyanazt az agressziót választja beszédmódjának, amit támad, ezért nehéz vele dialógusba lépni. Bár van ok az indulatra, nyilván. Szerbiában – sok más európai országhoz hasonlóan – az utóbbi években radikálisan csökken a kultúrára fordított pénz, jelentős közintézmények ajtajára, így a Nemzeti Múzeumra és a Kortárs Művészetek Múzeumára tesznek lakatot.
Az egyenes, kissé didaktikus fogalmazás igaz A harag napjára is. Nincs bennem várakozás, nincs bennem találgatás, ezért lassan fogy az aktivitás is, amivel rákérdeznék, kiegészítenék, ellentmondanék neki. Néha úgy érzem, kinyilatkoztat, olyan hangosan, hogy esélyt sem ad az újragondolásra. Miközben gyönyörű pillanatok születnek meg. Van egy ápolónő, aki csak a munkáját akarja végezni, mivel jó benne, mivel szeretettel és empátiával fordul az emberek felé. Ő ebben a közegben ellehetetlenül, tiltakozását a cinikus politikai érdekek elmossák a föld színéről. Ő mégis odaadással és gondoskodó, biztos kézzel rakja rendbe a legénybúcsútól – és az esküvő gondolatától – mozgásképtelenül macskajajos főnökét, azt, aki korábban kíméletlenül szembesítette a „tényekkel”: másfél millióból lehetne úgy rendbe hozni ezt a testet, hogy az ne ijessze el a kozmetikai szalon vendégeit. És bámulatos, ahogy a több szerepet játszó színészek is pontosak, egy mozdulattal, egy gesztussal változnak egy pillanat alatt slampos, depresszív osztályfőnökből nett, öntudatos ingatlanos dívává, szemtelen politikusból találékony, agilis „szőrcsászárrá”.
A sötét, hideg előadások után kis levegővétel a két öltönyös prédikátor miséje, a 7 Promises, ahol sorra a vodkás asztal elé járulunk, hogy ígéretekkel – a fokozódó mámortól egyre merészebben és a beváltás egyre múló igényével – fékezzük meg a globális felmelegedést. Termelői piacon vásárolok, secondhand ruhákat veszek, nem utazom repülővel… Jó lenne a több szertartás, hogy, ha ígérteket vesznek tőlem, legyen időm, lehetőségem átgondolni, mire is nevezek be, ne csak az átlátszó égi manna lebegjen a szemem előtt.
Mindenesetre kicsit kieresztik a szelepet, nehezen érkezem meg, a délutáni súlyokat le kell pakolni ahhoz, hogy bele lehessen menni a játékba, de jó móka szembesülni vele az előadás után, hogy a némasági fogadalmat, amit a nyár valamelyik napjára terveztem, valójában egy héten belül be kell váltani. Hopp, apró nyelvi baki.
A dohányzás tilalma miatt a színház előtti utcarészen kialakult spontán kocsmában álldogálva, sörrel és pálinkával a kézben azt is megállapítjuk, hogy az alkotók jól érezték: van olyan ígéret, amit jobb, ha fel se vetnek itt. Bár azért az is kérdés maradt, a némasági fogadalmam hogy áll majd a globális felmelegedés útjába.
A Dogville alatt arra gondolok, bárcsak több szerepünk lenne. Bárcsak ne kéne egyenes úton elfogadnom, hogy nekem – akit néha a falu lakójának mondanak, de pont csak addig, amíg megkapom, nélkülem jobb lenne a világ – nincs valódi döntési lehetőségem. Miközben felkínálják, megteremtődik a szituáció, amiben mintha én is határozhatnék arról, milyen helyen akarok élni, maradjon-e az idegen, Grace közöttünk, aztán gyorsan tovasiklunk, és benn reked a vélemény. Elkeseredett, hangos, harcias kiáltás ez az előadás, de az az érzésem, ugyanazt az agressziót választja beszédmódjának, amit támad, ezért nehéz vele dialógusba lépni. Bár van ok az indulatra, nyilván. Szerbiában – sok más európai országhoz hasonlóan – az utóbbi években radikálisan csökken a kultúrára fordított pénz, jelentős közintézmények ajtajára, így a Nemzeti Múzeumra és a Kortárs Művészetek Múzeumára tesznek lakatot.
Az egyenes, kissé didaktikus fogalmazás igaz A harag napjára is. Nincs bennem várakozás, nincs bennem találgatás, ezért lassan fogy az aktivitás is, amivel rákérdeznék, kiegészítenék, ellentmondanék neki. Néha úgy érzem, kinyilatkoztat, olyan hangosan, hogy esélyt sem ad az újragondolásra. Miközben gyönyörű pillanatok születnek meg. Van egy ápolónő, aki csak a munkáját akarja végezni, mivel jó benne, mivel szeretettel és empátiával fordul az emberek felé. Ő ebben a közegben ellehetetlenül, tiltakozását a cinikus politikai érdekek elmossák a föld színéről. Ő mégis odaadással és gondoskodó, biztos kézzel rakja rendbe a legénybúcsútól – és az esküvő gondolatától – mozgásképtelenül macskajajos főnökét, azt, aki korábban kíméletlenül szembesítette a „tényekkel”: másfél millióból lehetne úgy rendbe hozni ezt a testet, hogy az ne ijessze el a kozmetikai szalon vendégeit. És bámulatos, ahogy a több szerepet játszó színészek is pontosak, egy mozdulattal, egy gesztussal változnak egy pillanat alatt slampos, depresszív osztályfőnökből nett, öntudatos ingatlanos dívává, szemtelen politikusból találékony, agilis „szőrcsászárrá”.
A sötét, hideg előadások után kis levegővétel a két öltönyös prédikátor miséje, a 7 Promises, ahol sorra a vodkás asztal elé járulunk, hogy ígéretekkel – a fokozódó mámortól egyre merészebben és a beváltás egyre múló igényével – fékezzük meg a globális felmelegedést. Termelői piacon vásárolok, secondhand ruhákat veszek, nem utazom repülővel… Jó lenne a több szertartás, hogy, ha ígérteket vesznek tőlem, legyen időm, lehetőségem átgondolni, mire is nevezek be, ne csak az átlátszó égi manna lebegjen a szemem előtt.
Mindenesetre kicsit kieresztik a szelepet, nehezen érkezem meg, a délutáni súlyokat le kell pakolni ahhoz, hogy bele lehessen menni a játékba, de jó móka szembesülni vele az előadás után, hogy a némasági fogadalmat, amit a nyár valamelyik napjára terveztem, valójában egy héten belül be kell váltani. Hopp, apró nyelvi baki.
A dohányzás tilalma miatt a színház előtti utcarészen kialakult spontán kocsmában álldogálva, sörrel és pálinkával a kézben azt is megállapítjuk, hogy az alkotók jól érezték: van olyan ígéret, amit jobb, ha fel se vetnek itt. Bár azért az is kérdés maradt, a némasági fogadalmam hogy áll majd a globális felmelegedés útjába.
Varga Zsófi
Ma mindenhol mikrofonok. Aki megkaparintja, annál hang van, annál hatalom van, az a szó birtokosa. Egyenes beszéd, segítségkérés, kiabálás, térítés. Hangosítás. Hideg, kijelentő, ezért sokszor a nézői értelmezéseket a saját rendszerük, akár ideológiájuk alá rendelő előadások.