Szabó Janka: Az én ál(la)mom

A második este utolsó előadása Az állam. Ismerem a koncepciót, és épp ezért ahelyett, hogy azt mondanám, hogy már láttam az előadást, sokkal inkább úgy fogalmazok: egyszer már részt vettem egy eseményen, amely Alekszandr Manuilov koncepcióján alapul.

A nézők körben ülnek egy asztal körül. Amikor lemennek a fények, ez az egyetlen, ami kivilágítva marad. Rajta egy doboz és egy boríték. Várakozunk. Én különösen kaján kíváncsisággal, hiszen, bár van elképzelésem, hogy mi fog történni, de mégis tudom, hogy a mostani csak nyomaiban fog hasonlítani az előző alkalomhoz. Vagy még úgy sem.

Hallani a megszokott színházi „sötét-zajokat”: széknyikorgást, köhécselést, hangfoszlányokat. De gyakorlatilag olyan csend van, hogy behallatszik az ablaknak verődő szél. Mocorgás, röhögés. A sarokban sugdolózás. Élénkül a tömeg.

Van, aki gyorsabban, van, aki lassabban, de mindenki ráeszmél, hogy a megszokott értelemben nem fog történni semmi. Illetve nyilván valami fog – de ki teszi meg az első lépést? Míg végül valaki odacsörtet, és elolvassa az asztalon lévő boríték tartalmát:„Az előadás öt perc múlva kezdődik.” Röhögés. Kommentek a sötétből.

Utána egymást követik a borítékok/levelek, a magas töltetű pillanatok – elnyúlva a várakozás, a részvétel, avagy a tartózkodás között. Bár tartózkodás jobbára lehetetlen. Nem lehet kívülálló maradni – lehet hallgatni végig, el lehet hagyni a termet, de a részvételiség, amellyel az „előadás” operál egészen rendkívüli. Mindenki sajátosan viszonyul, de nem lehet nem viszonyulni.

Van, aki kimegy, és megszámolja a borítékokat. Vagy összekeveri. Vagy kiosztja embereknek. Akik pedig felolvassák – vagy sem. Valaki világít nekik a telefonjával. Van, aki fejre állítja a dramaturgiát: felbontja az utolsó, jelzésszerűen odaragasztott borítékot. Minden tettnek súlya van a nyilvánosság révén – épp ezért az sem ritka, ha valaki végig a sötétségbe húzódik és onnan nyilvánítja ki véleményét. Vagy nem.

Borítékok bontódnak, kikerekedik Plamen története – itt pedig koncepcionálisan összeforr a tartalom és a forma, hiszen ő éppen utolsó levelének megírására készülődik. Ugyanis fel fogja gyújtani magát. Az első levélmozaikokból kiderül: nem az élet ellen cselekszik. Szeret élni. Fotózni. Reggelenként segít a kilencvenéves szomszédjának bevásárolni. Döntése még csak nem is segélykiálltás, hanem végletekig tudatos protestálás a hatalom, a politika aktuális helyzete ellen. A további levélmozaikok pedig megdöntik a Plamen esetleges tipizálásra vonatkozó kísérleteket – nem zárhatjuk be az önzőség vagy a dekadencia közé. Egyik levelében eldönti a tettének időpontját: nem akarja, hogy gyerekek is szemtanúi legyenek ennek, nem akarja retinájukba égetni a saját halálának képét, ezért nagyon korai időpontot választ. Másik levelében arról ír, hogy kikapcsolja a telefonját, hiszen lehet, hogy édesanyja épp akkor hívná.

Néhány levél megszakítja Plamen történetének dramaturgiáját – ezek provokatívak és aktivizálnak. Az előadás nem kezdődhet el, mert a jelenlévők nem döntöttek róla. Az előadás nem folytatódhat, mert a jelenlévők nem akarják. Némelyik erőteljesen reflexív, önmagára és a színházra nézve egyaránt – az előadás nem kezdődhet el a költségvetés miatt. Nem kezdődhet el, mert nincsenek színészek. Vagy rendező. Nem kezdődhet el, mert hiányzik a főszereplő.

A (társadalmi) szerepvállalás és a történet, vagy a koncepció iránti alázat jóformán csak a saját hiányában mutatkozik meg – alig néhányan vállalkoznak arra, hogy egyfajta rendszert teremtsenek. A személyes kérdésfeltevésem pedig egy adott ponton nem más, mint épp a részvételiség. Részt vegyek-e, vagy inkább csak jegyzetelgessek csendeskén a sötétben? És ez nem csak egy ilyen kvázi-kritikusi dilemma – szociológiaivá, emberivé növi ki magát. Vajon mi az én felelősségem – akár „állampolgári”, akár pedig „szakmai” szempontból? Mitől válik ketté bennem, és ez szükségszerű-e?

Az esemény meglehetősen pontosan ragadja meg a felszín alatti dimenziókat – épp a cselekvésen keresztül konstruálódik meg a kép: hiszen nem kerekasztal-beszélgetésen vagyunk, ahol eszméken vitatkozunk, hanem egy asztal körül cselekszünk, ahol többek között a politikáról alkotott képünk lepleződik le. Amely persze nem tükrözi, nem tükrözheti a teljes képet, hiszen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a színházi tényezőt, hogy bizonyos szituációkban, bár saját magunk vagyunk, de mégiscsak egy másfajta saját magunk – ez vezet el a megnyugtatóan demokratikus, de a kétségbeejtően anarchikus pillanatokhoz is.

És ismét: milyen felelősséget ró rám, hogy itt vagyok, ahol vagyok?