Nézők a Magyarról
„Kettős érzéssel vagyok az előadás iránt. Egyrészt fantasztikus dolog, hogy ilyen témákról beszélünk, és nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ezek már lerágott csontok. Az aktuális dolgokról mindig beszélni kell. Voltak nagyon meghökkentő és erős, néha hatásvadász pillanatok, amik sajnos negatív irányba terelték a véleményemet... Viszont voltak olyan szép és „csendes” pillanatok, amik kompenzálták ezt a negatív érzést. Erős előadás, de valószínűleg még ki kell forrnia. Amikor eljut oda a csapat, hogy nem azt érzi, hogy „jaj, Istenem, meztelen vagyok”, és nézőként sem éreztetik velem, akkor fogja az előadás azt a szintet elérni, amit eredetileg terveztek.”
„Mindenképp nagyon erős előadásnak tartom, ízlés kérdése, hogy kinek tetszik. Nem életem legmeghatározóbb élménye, de mindenképp időszerűnek tartom, hogy ehhez a témához hozzányúltak, és kifordították. Láttam az óriási plakátot, olvastam a feliratot, és láttam ennek megfelelően egy előadást, ami szavak nélkül történt. Hatott rám, gondolatokat ébresztett, de időben nekem kicsit sok volt... A meztelenség néha öncélú, néha indokolt; rendkívül provokatív előadás – nem lehet mellette elmenni. Sokféleképpen hatott rám, és gondolom, akár egy performansznak, az a célja, hogy hasson, mindegy, milyen eszközökkel.”
„Nem tudjuk, hogy milyen helyzetben levő magyarokról szól az előadás, de nemzeti többségben levő magyar biztos, hogy nem így beszél a magyarságáról, és szerintem kisebbségben levő magyar sem. Számomra nem volt hiteles ez a mód, egy magyar sem gondolkodik ilyen erőszakosan – és nem is erre halad a világ. Azt állítja az előadás magáról, hogy kérdéseket tesz fel, gondolatokat bont le, és épít fel újra – a szétszedés nem ilyen hangos, nem volt időm megállni egy-egy képnél. Ha a színház nem képes arra, hogy értelmesen feltegyen egy kérdést, akkor inkább bele se kezdjen ebbe a kérdésfelvetésbe. Magunk között lokálpatrióták vagyunk, de nem nemzetünket illetően vagyunk lokálpatrióták, hanem a helyet illetően, ahol felnőttünk, amit szeretünk, és ami értékeket adott. Én erdélyiként az identitásomról nem tudok kizárólag magyar szempontból beszélni. Nem volna jó, ha más országok nézői azt hinnék, hogy a kisebbségben levő magyarok ilyen retorikával gondolkodnak.”
„Elég sok Urbán-előadást láttam, és nagyon szeretem benne, hogy bátor és koherens. Most a bátorság megvolt, a koherencia nem, hangban megszületett az előadás, képben viszont nem annyira. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert keveset dolgoztak, vagy pedig nem érzi mindenki az Urbán-nyelvet. Az előadás pimaszságát kedvelem, de így kevés volt, a jelenetek meg túl hosszúnak tűntek. Értem, hogy ki akar hozni a sodromból, fokozni akar, és a hosszú időben születnek meg a dolgok – mégis elfáradtam. Nyűgös lettem ettől az előadástól. A magyarság kérdésében nagyjából úgy gondolkodom, mint Urbán, így ebben semmi nem zavart, a leggroteszkebb megoldás sem idegesített. Ha már nem karaktereket láttam a színpadon, azt szerettem volna, hogy féljek tőlük, hogy egy ijesztő tömeget lássak. Félek a nagy magyarságtudattal rendelkező legényektől, és ebben az előadásban ez benne volt, de a színészek csak arcból játszottak, és ez hiányérzetet szült bennem. A düh csak az arcukon született meg, a testükön nem láttam ─ volt energia, de szerintem nem jól kontrollált energia.”
„Engem az előadás koncert-része ragadott meg mélyen, és ez volt, amiben Urbán meglepően erősen tudott valami újat mondani azokhoz előadásokhoz képest, amiket eddig láttam tőle. Neki van egy erős kritikai viszonyulása a kereszténységhez – mint a nyugati kultúránk egy nagyon általános alapjához, s ennek sok köze van a nemzeti identitásunkhoz is. Valami iszonyú dühvel megy neki ennek az alapnak. Különben ezzel a performansz-rituáléval kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak: helyenként gyönyörűen érzékeny jelenetek születtek ebből. Máshol meg azt éreztem, nem mond semmi újat, illetve amit mond, ahhoz nem tudok kapcsolódni, mert valahogy a mai világunk problémáiról egy másik keretben gondolkozom. De ez nem baj, a művészeti alkotáson belül elfogadom a tőlem különbözőt is – és hát elgondolkodtatott az előadás. A koncert viszont azért zseniális, mert valahogy azt a formátlan, de érzékelhető energiát, tehetetlenséget, frusztrációt, haragot, dühöt, ösztönös félelmet, tomboló keserűséget tudta megragadni, amiben magyarként szerintem ma mindannyian élünk. Ezt szavakkal nem lehet jól megcsinálni, és ebben Urbán és a színészek halálpontosak voltak.”
„Mindenképp nagyon erős előadásnak tartom, ízlés kérdése, hogy kinek tetszik. Nem életem legmeghatározóbb élménye, de mindenképp időszerűnek tartom, hogy ehhez a témához hozzányúltak, és kifordították. Láttam az óriási plakátot, olvastam a feliratot, és láttam ennek megfelelően egy előadást, ami szavak nélkül történt. Hatott rám, gondolatokat ébresztett, de időben nekem kicsit sok volt... A meztelenség néha öncélú, néha indokolt; rendkívül provokatív előadás – nem lehet mellette elmenni. Sokféleképpen hatott rám, és gondolom, akár egy performansznak, az a célja, hogy hasson, mindegy, milyen eszközökkel.”
„Nem tudjuk, hogy milyen helyzetben levő magyarokról szól az előadás, de nemzeti többségben levő magyar biztos, hogy nem így beszél a magyarságáról, és szerintem kisebbségben levő magyar sem. Számomra nem volt hiteles ez a mód, egy magyar sem gondolkodik ilyen erőszakosan – és nem is erre halad a világ. Azt állítja az előadás magáról, hogy kérdéseket tesz fel, gondolatokat bont le, és épít fel újra – a szétszedés nem ilyen hangos, nem volt időm megállni egy-egy képnél. Ha a színház nem képes arra, hogy értelmesen feltegyen egy kérdést, akkor inkább bele se kezdjen ebbe a kérdésfelvetésbe. Magunk között lokálpatrióták vagyunk, de nem nemzetünket illetően vagyunk lokálpatrióták, hanem a helyet illetően, ahol felnőttünk, amit szeretünk, és ami értékeket adott. Én erdélyiként az identitásomról nem tudok kizárólag magyar szempontból beszélni. Nem volna jó, ha más országok nézői azt hinnék, hogy a kisebbségben levő magyarok ilyen retorikával gondolkodnak.”
„Elég sok Urbán-előadást láttam, és nagyon szeretem benne, hogy bátor és koherens. Most a bátorság megvolt, a koherencia nem, hangban megszületett az előadás, képben viszont nem annyira. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert keveset dolgoztak, vagy pedig nem érzi mindenki az Urbán-nyelvet. Az előadás pimaszságát kedvelem, de így kevés volt, a jelenetek meg túl hosszúnak tűntek. Értem, hogy ki akar hozni a sodromból, fokozni akar, és a hosszú időben születnek meg a dolgok – mégis elfáradtam. Nyűgös lettem ettől az előadástól. A magyarság kérdésében nagyjából úgy gondolkodom, mint Urbán, így ebben semmi nem zavart, a leggroteszkebb megoldás sem idegesített. Ha már nem karaktereket láttam a színpadon, azt szerettem volna, hogy féljek tőlük, hogy egy ijesztő tömeget lássak. Félek a nagy magyarságtudattal rendelkező legényektől, és ebben az előadásban ez benne volt, de a színészek csak arcból játszottak, és ez hiányérzetet szült bennem. A düh csak az arcukon született meg, a testükön nem láttam ─ volt energia, de szerintem nem jól kontrollált energia.”
„Engem az előadás koncert-része ragadott meg mélyen, és ez volt, amiben Urbán meglepően erősen tudott valami újat mondani azokhoz előadásokhoz képest, amiket eddig láttam tőle. Neki van egy erős kritikai viszonyulása a kereszténységhez – mint a nyugati kultúránk egy nagyon általános alapjához, s ennek sok köze van a nemzeti identitásunkhoz is. Valami iszonyú dühvel megy neki ennek az alapnak. Különben ezzel a performansz-rituáléval kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak: helyenként gyönyörűen érzékeny jelenetek születtek ebből. Máshol meg azt éreztem, nem mond semmi újat, illetve amit mond, ahhoz nem tudok kapcsolódni, mert valahogy a mai világunk problémáiról egy másik keretben gondolkozom. De ez nem baj, a művészeti alkotáson belül elfogadom a tőlem különbözőt is – és hát elgondolkodtatott az előadás. A koncert viszont azért zseniális, mert valahogy azt a formátlan, de érzékelhető energiát, tehetetlenséget, frusztrációt, haragot, dühöt, ösztönös félelmet, tomboló keserűséget tudta megragadni, amiben magyarként szerintem ma mindannyian élünk. Ezt szavakkal nem lehet jól megcsinálni, és ebben Urbán és a színészek halálpontosak voltak.”
Gyűjtötte, lejegyezte: Szabó Janka, Kiss Krisztina
„Kettős érzéssel vagyok az előadás iránt. Egyrészt fantasztikus dolog, hogy ilyen témákról beszélünk, és nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ezek már lerágott csontok. Az aktuális dolgokról mindig beszélni kell. Voltak nagyon meghökkentő és erős, néha hatásvadász pillanatok, amik sajnos negatív irányba terelték a véleményemet... Viszont voltak olyan szép és „csendes” pillanatok, amik kompenzálták ezt a negatív érzést. Erős előadás, de valószínűleg még ki kell forrnia. Amikor eljut oda a csapat, hogy nem azt érzi, hogy „jaj, Istenem, meztelen vagyok”, és nézőként sem éreztetik velem, akkor fogja az előadás azt a szintet elérni, amit eredetileg terveztek.”