Kiss Krisztina: Csigavér…
Hogyan lehet arról a bizonyos rendszerváltásról újszerű formákban beszélni? Érdemes beszélni róla? Horváth Csaba rendezése azt mutatja: érdemes.
A Forte Társulat csapatából, ahogy ez az előadás utáni beszélgetésen kiderül, sokan a kommunizmust már csak közvetetten érezhették – és sajátos ábrázolási technikákkal egy teljesen hiteles közegképet sikerült létrehozniuk. Tar Sándor novelláinak szereplői a munkásosztály tagjai, egyszerű, a munkának élő emberek, külön kis történetekkel. Életük meghatározó pontja az üzem és a szálló – és miután ezek a helyek megszűnnek létezni, megszűnik az addig jól megszokott valóság és ennek rutinjai.
A szocreált idéző, színtelen, ütött-kopott díszletben sűrűsödnek össze a terek. A fürdőszobai csempéhez hasonló hatalmas felületek nem társulnak fölösleges eszközökkel, csak hosszú, nagyon narancssárga és kisebb szürke PVC-csövekkel. Ezek, a testtel kiegészülve, hihetetlen megoldásokat szülnek, egyaránt látjuk ennek a társadalmi rétegnek az esetlenségét, gyakorlatiasságát, találékonyságát – az eszközök egyszerűsége gyönyörködtet.
Ezzel a letisztultsággal együtt látjuk a színészi játék kiteljesedését a maga nagyon koncentrált és jól megkoreografált változatában. Ritmus, dinamika és erő – talán ez a három legmeghatározóbb tulajdonsága nemcsak a játéknak, hanem magának az összképnek is. Rácsodálkozunk arra, hogy valóban, mennyi tárgy létrehozható testekből, vagy akár mennyire mutatja magát a tömeget az egyszerre ránduló, görcsös mozdulatsor. Mindig történik valami izgalmas, és nem feltétlenül csak a nagyobb mozgáskompozíciókban, hanem az ismétlődő, apró gesztusokban is.
Így válnak ki a tömegből az egyre inkább megismerhető szereplők. A dadogó Vízipók (Pallag Márton) a jellegzetes hülyegyerek, akinek férfiúi beavatását csupa jóindulattal vállalják kollégái – majd az első hölgy „személyében” egy ideális szobrot ismer meg. Nándi nénit (Földeáki Nóra) mindenki ismeri, a beavatáshoz ő is nagyban hozzájárul, de tulajdonképpen csak saját sorsának bukását siratja. A cigányélet és az ezzel járó számkivetettség érzését a Csóka-testvérek formálják meg (Kádas József, Novkov Máté). Láthatjuk, hogyan próbálja meg lesöpörni a társadalom azt a feltevést, miszerint nincs megkülönböztetés – de azért mégis van, csak nem beszélünk az okokról.
Aztán itt van a kisfőnök, Sipos (Krisztik Csaba), aki a rendszerváltás előtt még groteszk járásáról ismeretes, aztán egyre inkább válik sántikáló, szánni való emberré. Az ő története lesz végül a fő mozgatószál, a teljes leépülés a maga felfoghatatlanságával hirtelen éri utol. Huszonnégy évig dolgozott az üzemnél, amit megszűntetnek és lerombolnak, és így hazakerül falura. Ritkán látogatott felesége évek óta szeretőt tart, mi több, a sajátjának hitt gyerek sem az övé – az is megszűnt, amit látszólag családjának nevezett. A nő undorodik tőle, így kompromisszumot köt feleségével, hogy elhagyhatja, nem lesz belőle falupletyka, de ne is kínozzák egymást jelenlétükkel. A kilátástalan nyomor miatt a gyerekkel együtt koldulni kezd, a becsületes munkásból hazug, szánalmas szegény ember lesz – míg végül a gyerek is megelégeli, és lerúgja magáról, mintha nem is lett volna.
Az előadásban a tömegek szépen vannak mozgatva, láthatóan mindent az egymásra figyelés és a rendszerezettség szabályoz. Az egyik ilyen jól megkomponált kép maga a „rendszerváltás”, azaz inkább az értetlenség és fejvesztettség állapota: amikor a munkásruhát az öltöny, a munkát a „nincs-munka” váltja fel, és az emberek kétségbeesetten keresik az addig meglevő biztonságot. A történetben van egy időbeli ugrás, amikor szintén ezek a figurák tűnnek fel, csupán öregen, egy Pacsirta nevű játékgépes kocsmában – életcélt és motivációt vesztett emberek gyülekezetét látjuk.
A díszletnél emlegetett egyszerűség a jelmezek terén is fellelhető: mindenki munkásruhát vagy házi ruhát visel, és mindenütt ott a sötétkék – kivéve Csókáéknál, ahol a megkülönböztetés nemcsak szavakban történik meg. Ahogy telnek az évek, a divat is változik, az esetlenül, néha idétlenül összeválogatott ruhatár mégsem túlzásként mutatkozik meg. Az erős színek rendkívül jól hatnak a színpadon, a látvány korhűen tipikus és könnyen befogadható, már-már szerethető.
Az előadás többször is alkalmazza az elidegenítést, nincs minden eljátszva, a színészek gyakran üres tekintettel, szárazon beszélik el a „forgatókönyvet”, máskor meg énekelve távolodnak el a helyzetektől és fordulnak a nézők felé.
Csigavér... – éneklik a színészek kórusba csoportosulva a végső dalocskát. Hol a harmónia, hol a nyugalom, ha van olyan egyáltalán?
A Forte Társulat csapatából, ahogy ez az előadás utáni beszélgetésen kiderül, sokan a kommunizmust már csak közvetetten érezhették – és sajátos ábrázolási technikákkal egy teljesen hiteles közegképet sikerült létrehozniuk. Tar Sándor novelláinak szereplői a munkásosztály tagjai, egyszerű, a munkának élő emberek, külön kis történetekkel. Életük meghatározó pontja az üzem és a szálló – és miután ezek a helyek megszűnnek létezni, megszűnik az addig jól megszokott valóság és ennek rutinjai.
A szocreált idéző, színtelen, ütött-kopott díszletben sűrűsödnek össze a terek. A fürdőszobai csempéhez hasonló hatalmas felületek nem társulnak fölösleges eszközökkel, csak hosszú, nagyon narancssárga és kisebb szürke PVC-csövekkel. Ezek, a testtel kiegészülve, hihetetlen megoldásokat szülnek, egyaránt látjuk ennek a társadalmi rétegnek az esetlenségét, gyakorlatiasságát, találékonyságát – az eszközök egyszerűsége gyönyörködtet.
Ezzel a letisztultsággal együtt látjuk a színészi játék kiteljesedését a maga nagyon koncentrált és jól megkoreografált változatában. Ritmus, dinamika és erő – talán ez a három legmeghatározóbb tulajdonsága nemcsak a játéknak, hanem magának az összképnek is. Rácsodálkozunk arra, hogy valóban, mennyi tárgy létrehozható testekből, vagy akár mennyire mutatja magát a tömeget az egyszerre ránduló, görcsös mozdulatsor. Mindig történik valami izgalmas, és nem feltétlenül csak a nagyobb mozgáskompozíciókban, hanem az ismétlődő, apró gesztusokban is.
Így válnak ki a tömegből az egyre inkább megismerhető szereplők. A dadogó Vízipók (Pallag Márton) a jellegzetes hülyegyerek, akinek férfiúi beavatását csupa jóindulattal vállalják kollégái – majd az első hölgy „személyében” egy ideális szobrot ismer meg. Nándi nénit (Földeáki Nóra) mindenki ismeri, a beavatáshoz ő is nagyban hozzájárul, de tulajdonképpen csak saját sorsának bukását siratja. A cigányélet és az ezzel járó számkivetettség érzését a Csóka-testvérek formálják meg (Kádas József, Novkov Máté). Láthatjuk, hogyan próbálja meg lesöpörni a társadalom azt a feltevést, miszerint nincs megkülönböztetés – de azért mégis van, csak nem beszélünk az okokról.
Aztán itt van a kisfőnök, Sipos (Krisztik Csaba), aki a rendszerváltás előtt még groteszk járásáról ismeretes, aztán egyre inkább válik sántikáló, szánni való emberré. Az ő története lesz végül a fő mozgatószál, a teljes leépülés a maga felfoghatatlanságával hirtelen éri utol. Huszonnégy évig dolgozott az üzemnél, amit megszűntetnek és lerombolnak, és így hazakerül falura. Ritkán látogatott felesége évek óta szeretőt tart, mi több, a sajátjának hitt gyerek sem az övé – az is megszűnt, amit látszólag családjának nevezett. A nő undorodik tőle, így kompromisszumot köt feleségével, hogy elhagyhatja, nem lesz belőle falupletyka, de ne is kínozzák egymást jelenlétükkel. A kilátástalan nyomor miatt a gyerekkel együtt koldulni kezd, a becsületes munkásból hazug, szánalmas szegény ember lesz – míg végül a gyerek is megelégeli, és lerúgja magáról, mintha nem is lett volna.
Az előadásban a tömegek szépen vannak mozgatva, láthatóan mindent az egymásra figyelés és a rendszerezettség szabályoz. Az egyik ilyen jól megkomponált kép maga a „rendszerváltás”, azaz inkább az értetlenség és fejvesztettség állapota: amikor a munkásruhát az öltöny, a munkát a „nincs-munka” váltja fel, és az emberek kétségbeesetten keresik az addig meglevő biztonságot. A történetben van egy időbeli ugrás, amikor szintén ezek a figurák tűnnek fel, csupán öregen, egy Pacsirta nevű játékgépes kocsmában – életcélt és motivációt vesztett emberek gyülekezetét látjuk.
A díszletnél emlegetett egyszerűség a jelmezek terén is fellelhető: mindenki munkásruhát vagy házi ruhát visel, és mindenütt ott a sötétkék – kivéve Csókáéknál, ahol a megkülönböztetés nemcsak szavakban történik meg. Ahogy telnek az évek, a divat is változik, az esetlenül, néha idétlenül összeválogatott ruhatár mégsem túlzásként mutatkozik meg. Az erős színek rendkívül jól hatnak a színpadon, a látvány korhűen tipikus és könnyen befogadható, már-már szerethető.
Az előadás többször is alkalmazza az elidegenítést, nincs minden eljátszva, a színészek gyakran üres tekintettel, szárazon beszélik el a „forgatókönyvet”, máskor meg énekelve távolodnak el a helyzetektől és fordulnak a nézők felé.
Csigavér... – éneklik a színészek kórusba csoportosulva a végső dalocskát. Hol a harmónia, hol a nyugalom, ha van olyan egyáltalán?
Hogyan lehet arról a bizonyos rendszerváltásról újszerű formákban beszélni? Érdemes beszélni róla? Horváth Csaba rendezése azt mutatja: érdemes.