DO NOT CLIMB ON THE SPHINX!

A vászonra vetített Gudbrand völgyet ma aszfaltos utak szelik át. A térből kimaradak a tárgyak. Üres. Középen Peer (Balázs Attila) rohan.
 

Mindig máshová érkezünk: a faluba, a domb mögé, a marokkói tengerpartra, a sivatagba vagy a bolondok házába. Az örökös üldözésben az útjelző táblák kanyarra, vadállatok feltűnésére, munkálatokra figyelmeztetnek. Ha prófétát játszunk, omlásveszély van, ha turisták vagyunk, a Szfinxek alatt tiltótáblákra bukkanunk. A mozgatható díszletelemek formálhatóvá teszik a változó teret. A táblák erdővé vagy a Peer után szaladók harceszközévé lesznek.

A manók világában azonban már a mesék időtlensége uralkodik. A mesterséges szerpentinből csak egy apró részlet látszik, a falevelek és virágszirmok viszont naggyá növik ki magukat. Az utakat itt már nem az ember, hanem a „légy magadnak elég!" törvénye jelzi.

A barangolás végén megnyílik a tér. Felmegy a vászon. Az összeomlott malomhoz, a lecsupaszított belsőszínpadhoz érkezünk. Eddig az út mentén haladtunk egy irányba, de soha nem pillantottunk a túloldalra. Nem kellett átkelni az úttesten. Most az élet és halál között feltűnik a jelzőlámpa. Szánkat saját szavainkkal tömtük tele, csak múltunk alakjai szólnak ki belőlünk. Nem lehetünk önmagunk. Az idegen hangoktól változó piros–sárga-zöld színek bizonytalanságot teremtenek, amit Solvejg (Simkó Katalin) éneke végérvényesen elhalványít. Most már emberi jelekre sincs szükség, csak az öntőkanál kongása figyelmeztet: Peert várják a keresztútnál...

Deák Katalin