Provokál, kizökkent, megnevettet

Egy kedves arcú, szőke lány vörös ruhában, sejtelmes megvilágításban mosolyog ránk. „Béres Márta szólóelőadása”, olvassuk, és előre elkönyveljük: „Egy újabb unalmas monodráma”. Aztán megkezdődik az előadás, és az eddig felépített képet a fejünkben, darabokra töri ez az ártatlannak tűnő, mint utólag kiderült, nem is annyira „kedves” lány.
 

Urbán András rendezésének már az első percekben sikerül meghökkentenie. Az előadás a nézőkkel való folyamatos interakcióra épül, így az első tíz perc után az angyalarcú lány egy hiperaktív néző-szekálóvá válik, aki nem fél átlépni a határokat, és megkérdezni akár azt is, hogy mit gondolunk róla, miután elmeséli, miket követett el azért, hogy egy szerepet megkaphasson. „Milyen színházat akartok?” – szegezi nekünk a kérdést, ezzel áthárítva ránk a felelősséget. Arra utal, hogy mindent csak a nézők miatt tett.
 

Éles váltás: „akkor most elmesélem nektek az életemet”, mondja, és gyors ruhacsere után bele is kezd a történetbe, aminek három variációját is hallhatjuk. Az első sztori abszurdba hajlóan tragikus, a második egy csöpögős hollywoodi filmhez képest is meseszerű. Mindkettő után a döbbent, zavartan nevetgélő néző magyarázat helyett csak egy röhögést kap az arcába. Következik a harmadik változat, ami valódinak tűnik, de már annyira a reális és a szürreális közt lebegünk, hogy lassan azt sem hisszük el, amit látunk.
 

Miközben így egyensúlyozunk a valóság és a fikció határán, folyamatosan provokálva vagyunk. Polgárpukkasztás, és ezt maga a színésznő is bevallja. Gyakorlatilag játszadozik a nézővel, kiküldi, majd bocsánatot kér, nevetéseket utánoz, faggatja, az arcába röhög, majd a szakmabeliekhez szól, és őket sem kíméli.
 

Amikor azt hisszük, már semmi meglepő dolog nem tud történni, újabb ruhaváltás után az előadás egy Hamlet-paródiához hasonló jelenettel folytatódik. Előkerül egy csontváz, Béres Márta apjának állítólagos csontváza. Beszél hozzá, maga mellé ülteti, majd amikor elfogadjuk a konvenciót, hogy ez kivételesen tényleg az, aminek mondja, újra kimozdít, letöri a maradvány állkapcsát, úgy beszél, hogy a saját szájához illeszti, majd az egészet kihajítja a takarásba.
 

Az utolsó jelenetekben erősebb hangsúlyt kap az előadás központi témája, a megfelelésvágy. A színésznő fehér ruhájáról eleve a tisztaságra, őszinteségre asszociálunk. Béres Márta arról mesél, mi mindent tett meg azért, hogy a nézők, kritikusok, sőt, mindenki elvárásainak megfeleljen. Aztán a jelenet végén megfagy a levegő: a színésznő széttárt karokkal jön felénk, és ismételgeti: „Szeretlek”. Nem értjük. Egyszer támad, aztán magához ölel, és tovább fokozza ezt a konstans zavart bennünk. Utolsó ruhaváltás. Béres Márta „úgy táncol, ahogyan a néző fütyül”, illetve, ahogyan a metronóm diktálja. Kifulladásig.
 

A One Girl Showja görbe tükröt állít a nézők elé. Összezavar, provokál, kizökkent, és megnevettet. Kacagva rombolja le az eddig jól megszokott, biztonságot nyújtó negyedik falat, miközben kényelmetlen helyzetbe hoz, majd mindezt elintézi egy könnyed mosollyal. Mi meg értetlenül változunk cinkostársból ellenséggé, nézőből szereplővé vagy épp alkotóvá, és mégis önfeledten élvezzük a kiszolgáltatottságot.

(Zárug Berni)

Egy kedves arcú, szőke lány vörös ruhában, sejtelmes megvilágításban mosolyog ránk. „Béres Márta szólóelőadása”, olvassuk, és előre elkönyveljük: „Egy újabb unalmas monodráma”. Aztán megkezdődik az előadás, és az eddig felépített képet a fejünkben, darabokra töri ez az ártatlannak tűnő, mint utólag kiderült, nem is annyira „kedves” lány.