Életkivonat
Lenni. Gondolkodunk azon, hogy mi az, amit életnek nevezhetünk: miképp írható fel az a vonal, amely a kezdő és a végső pillanatot összeköti. Az amszterdami BOG. társulat a BOG. kísérlet az élet újrarendezésére c. előadásában e gondolat-fonalból indulva alkot egy forgatókönyvet, azokról a ciklikusan ismétlődő, mégis változásban, variációkban lévő cselekvésekről, amelyre rátekintve kivehető az élet-szövet. Ezen textúra végtelen komplexitásához a letisztításon, a leegyszerűsítésen keresztül jutnak el.
Egyszerűsíteni. Az előadás szövege felhívja magára a figyelmet azzal, hogy ordítóan megkreált, nem természetes nyelv. Judith de Joode, Benjamin Moen, Sanne Vanderbruggen, Lisa Verbelen – az előadók és a szövegírók négy személyben – mintha egy listáról sorolnák egyszerű mondataikat, egymás után ütemezve. A spíl a használt igeidőben rejlik: egyetlen időben állnak az egyszerre izolált és összetartó mondatok – így alakulnak előttünk az élet különböző stációit építő apró mozzanatok, vagy a konkrét történések és epizódok. Az ismétlődő forma ellenére a szöveg nem válik monotonná, az alkotók az adott jelenethez illő hangulattal töltik meg a beszédet, a játéktól és a humortól élni kezd a nyelv. A beszédet egyszerű, jelzésszerű mozdulatok és gesztusok kísérik: az elhangzó és az elhangzottban rejlő tartalom picit mindig kontrasztosan, a jelentést továbbértelmezve jelenik meg a mozgásban. A mozgástér rendkívül korlátozott: a színészek egyetlen, kőkockákból összeállított emelvényen állnak a színpad baloldalán, és ezt a szűkösséget ritkán hagyják el, jelenetváltáskor, ami olykor jelmezváltással jár együtt, vagy egy erős indulat hangsúlyos kifejezésekor. A rendezés rengeteg minimalista és letisztult megoldásának játéka valamiféle összetettséget hoz létre, ami a távoli perspektívának köszönhető.
Bonyolítani. Az életnyi idő átfolyik a szemünk előtt az anyaméhtől a különböző koporsókig – barátok, szülők, végül a saját halálig. A játék, amint a kronológiában elérjük a színészek valós korát, megáll és improvizációba fordul, a fellépők kiszólnak a közönséghez, és tapinthatóvá teszik az itt és most idejét, a néző és előadók jelene kimondva is összetalálkozik. A (élet)idő elmúlását, ezt a folyamatot, hömpölygést, vagy még inkább gördülést az alkotók finom motívumszerű jelzésekkel hozzák létre: a szűk teret és tág időt egybefogó beszéd és mozgás közös egységbe sűrítve.
Nem lenni. Gondolkodunk a halálról, az élet újrarendezése ebből az időtlen állapotból történik, mintegy visszaforduló tekintettel szemlélve, és bizonyos rendszerbe szerkesztve az életidőt, azt, ami a jelenben csupán masszaszerű. Hiszen egy befejezésben mintegy bele van kódolva a teljes történet.
(Rancz Mónika)