A csoda egymaga
Helyezkedj el kényelmesen, fújd ki magadból az előző előadások hordalékát, vagy csak csendben szivárogtasd ki a levegőt. Vegyél újabb lélegzetet és felejts el mindent, amit eddig a kritikus hozzáállásról tanultál. Felejtsd el az éberséget, a résen levést, ami arra irányul, hogy valami olyanon kapd az előadót, amit nem állt szándékában megmutatni. Kapcsold ki az agyad, az értelmezések folyton pörgő motorjait, az emlékezés kényszerűségét, ami minden előadáson kérlelhetetlenül arra buzdít, hogy őrizd meg és továbbítsd a látottakat. Valamint szabadulj meg mindentől, ami a befogadást és a jelenlevést bármilyen mértékben is gátolja. Akár a szemed is becsukhatod, hiszen ugyanezt teszi Lisa Verbelen is majdnem a teljes ötven perc alatt.
Négyzet alakú, fehér emelvény, aminek bal első sarkába egy beépített mikrofonállvány van, mellette egy alig észrevehető fehér kör. Ezen áll Lisa. A hátsó jobb sarokban pedig egy másik állvány, rajta elektromos gitár. Az emelvény mögött a mennyezetről lóg egy keskeny kivetítővászon. Vetíteni kezdenek. A kezdetről. A másik amszterdami előadáshoz (Kísérlet az élet újrarendezéséhez) hasonlóan, itt is a legelejéről indulunk, a helyzet, a tér és az idő felvázolásától. Először sötét volt, aztán lett a fény, amiben elkezdtek megjelenni dolgok. Ezek a tárgyak, organizmusok, állatok és emberi lények elkezdtek mozogni, helyet, formát és színt változtatni, aztán az embereknek gondolatai és érzései is születtek. Ekkor halljuk meg az első kiadott hangot. Egy pöttyel ábrázolják a vetítővásznon, hogy aztán látványában is követni tudjuk a hang alakulását és fejlődését. A gyerekrajzra emlékeztető figurák/ jelek mindenki számára érhetően követhetőek voltak. Mintha pár pillanat alatt megtanultunk volna mind kottát olvasni – pedig tudjuk, hogy ez igazából csak a kiváltságosok képessége.
Nagyon ritkán látunk olyan színházi előadásokat, amelyekben az alkotók bíznak egy gondolat, egy érzet, egy koncepció egyszerű megmutatásában. Ritka, hogy egy jól megragadott ötletet mindenféle segédeszköz nélkül legyen kidolgozva. Pedig talán éppen erre lenne szükség ebben az ingergazdagságban, amikor már minden variációját láttuk a könnyen megmutatható dolgoknak. Lisa hihetetlenül jó érzékkel nyúl a mindannyiunkat foglalkoztató témákhoz. Nem akar túlmisztifikálni, a kiindulópont közelében marad, így nem tud eltévedni az ábrázolás útvesztőiben. Persze akár száraz és unalmas is lehetne, de az a letisztultság, ami árad belőle, az mindenkit magával ragad. Erre mondják, hogy ha valami jó, akkor ahhoz nem kell sem látványterv, sem effektek, amik dobnak egy kicsit az előadás befogadhatóságán. Ebben az egy nőben benne volt minden, ami akár egy egész estére is odaszegeszte volna feltétel nélküli figyelmünket.
Egy jól kidolgozott és látványos elem azért mégiscsak volt: a 90 méter hosszú kotta, aminek nem volt vonalrendszere és azon elhelyezett hangjegyei, csak nagyon aranyos rajzocskái. A hangszer nélküli többszólamú kórusművel egybekötött kép elvarázsolta azokat is, akik értenek a zenéhez és azokat is, akiknek nincs ilyen jellegű tapasztalata. Egyes szólamok – amiket ugyancsak Lisa énekelt – fel voltak vetetve és erre énekelte rá a végső hangsávot, amivel kiteljesedett a mű. De nem csak egy muzikális kísérletnek lehettünk szem- és fültanúi, hanem egy finomra hangolt lélek bensőséges megnyilvánulásának is, ami egy gitáron kísért dallal érte el a tetőpontot.