Újból láthattunk a TESZT-en egy Nézőművészeti Kft. produkciót, az EztRádot. Ránk zúdították a tévévilág valóságát és nemvalóságát. Ezt rám, ezt Rád. Úgy érezhettük magunkat, mint egy 3D tévé előtt ülve. Vagy úgy sem. Elénk tárták azokat a médiakliséket, amelyeket mindannyian ismerünk: a reklámoktól a híradóig, tehetségkutatóktól a valóságshow-kig, arrogáns műsorvezetőktől a celebfélékig. Ha meg nem ezt, akkor a magyarországi élet csínját-bínját, a lakáspótléktól az alkohol- és klubrajongásig. Na, meg a szerelmi perpatvarokig.
„Azt élveztem benne a legjobban, hogy a gyerekek elkezdtek egy idő után játszani. Papírrepülőket hajtogattak, dobigáltak, többen jöttek ki egyszerre. Az utolsó levél hamarabb lett elolvasva a jóvoltomból... De azért még végigolvasták az egészet. Azért az egész közönségre jellemző volt a türelmetlenség.”
„A múlt olyan mint egy bumeráng: állandóan visszatér. Meg kell tanulnunk elkapni, mielőtt ismét megsebesítene ‒ nem azért, hogy eldobhassuk, majd elfeledkezzünk róla, hanem azért, hogy ne veszélyeztesse a jövőnket.”
Igor Štiks
A huszadik század problematikája a nemzetállamok megalakulása, az etnikai különbözőségek megszűntetése és a homogenizálódás volt. Azt a századot zártuk le, amely az emberiség két legpusztítóbb viaskodását és legnagyobb fajsúlyú mészárlását tudhatja magáénak, ami a két világháborút és a még mindig érzékelhető ideológiai konfrontációt eredményezte. A generációk váltakozásában az eltelt idő kitágult és veszített érzelmi töltetéből, ennek ellenére történelmünk az identitásunk része. A közös emlékezés, ha felszínes is, összetartó erő, amely az egyéneket nemzetté kovácsolja. A szarajevói események csak pár tíz évre vannak tőlünk, mégsem beszélünk róla, ismereteink erről hiányosak. Habár közöttünk élnek azok az emberek, akik részesei voltak a háborúnak, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk.
Urbán Andrással Szabó Janka beszélgetett
A Magyar c. előadásban alig hangzik el pár szó, az se magyar nyelven. Mi az oka a nyelv hiányának itt?
A Magyar c. előadásban alig hangzik el pár szó, az se magyar nyelven. Mi az oka a nyelv hiányának itt?
Ezt a kérdést én feltenni szeretném, nem megválaszolni – hogy egy előadás, aminek az a címe, hogy Magyar, miért nem beszél magyarul, legalábbis ami a verbális beszédet illeti. Nyilván ez egy reakció is valamire. Az előadás foglalkozik is ezzel, hogy a verbalitáson kívüli nyelv (ami elé akár nemzeti előjel is kerülhet) föltétlenül verbális-e? Vagy létezik egy másfajta nyelv is? Az én válaszom az, hogy létezik: az univerzális, az egyetemes emberi. Nem a nemzetileg behatárolt.
Közös élmény, pillanatok, ritmus-játék, amely alapján felfedeződik a test mint hangszer, egy közös kifejezőeszköz, melyből megszületik a közös alkotás. A „csináld-magad” előadás lényege a néző és a művész találkozása.
Táncprodukció a nézők bevonása által, amelyben Marco Chenevier kompozicionális-formai újszerűségre törekszik és arra, hogy átváltozzon Rita Levi-Montalcinivé (aki egy, a tudomány és kultúra területét érintő állami megvonások ellen tiltakozó kutató), de mégsem erre éleződik ki az előadás. Elmosódnak a határok néző, színész és táncos között. A koreográfia alkalmazkodik a néző-színészek adottságaihoz, nem állítja őket olyan kihívások elé, melyeket ne tudnának teljesíteni. Illetve nem gond, ha esetlenek.