Balázs Júlia: Közös kudarc
Ez egy báb, vagy egy igazi néni?… Idegesen szállingózunk befelé A harag napjára. A néni mozdulatlanul ül a plüsshuzatú kanapén, viaszarcán merev nyugalom, mellette egy üveg bor. Még bontatlan. A járókeret hanyagul a kanapé mellé támasztva. Bár csupán egyetlen pillanatra jutott eszembe, hogy lehet, a néni egy tökéletesen sikerült báb, mégis annyira kiszolgáltatott, annyira esendő, hogy elbizonytalanít.
Beültünk, a néni felébred. Bekapcsolja a TV-t. Az unokájával nézik benne az anyát.
Állj fel te is a székből, te zombi néző!
Legyünk már engedetlenek!
Az anya A harag napja vezéregyénisége. Épp könnyektől átitatott szemekkel fog kezet a miniszterelnökkel. A koraszülötteket ellátó osztályon dolgozó nővérek egy magát forradalommá növő magánakció keretein belül próbálják elérni, hogy kifizessék a túlórapénzt. Is. „Felhívják rá a figyelmünket, hogy baj van.” A miniszterelnök kitűzi a kitűzendőt, fotó jobbról, fotó balról, fotó szemből. Elszánt vállalkozás, kitartó, harcos nővérek.
„Az igazi feladatom, hogy megszerettessem velük az életet.” Így nyilatkozik Erzsébet arról, hogy mit jelent számára a koraszülötteket ellátó osztályon dolgozni. Húsz perc múlva azonban ez teljesen mindeggyé válik. Niki (Láng Annamária) és Erzsébet (Sárosdi Lilla) lázadása nem érte el a kívánt hatást, a csecsemőosztályt bezárták. Niki jobban járt, neki talán lesz még munkája, de Erzsébetnek felmondtak. Munkanélküli.
Ott ülnek hárman a kanapén. Anya, lánya és az unokája. A színpadon az előadás alatt ez az egyetlen kanapé a díszlet. A háttérben áll még két ruhafogas, ezen kívül semmi. Hatalmas feketeségben, valahol a semmi közepén pislog három nő, egyedül.
„A TV-ben azt mondták, hogy összevonják.” Erzsébet belesüpped a kanapéba, és nem érti, hogy mi van. Bezárták a csecsemőosztályt. A kislány a tengerpartra akar menni az osztálytársaival. Nincs pénz. „Az emberek nem szeretik a hangosakat, mert arra emlékezteti őket, hogy hallgatnak.” A nagymama tényleg büszke volt a Harag napja miatt, mert akkor még nem tudta, hogy ez lesz belőle. De ez lett. Nincs pénz, nincs munka. Pali (Rába Roland) elhagyta a családot, amikor a kislány, Evelin (Kovács Kata Milla) négy éves volt. „Te nem tudod megtartani a dolgokat, kislányom.”
És akkor megkezdődik a tárt karokkal, előredöntött felsőtesttel való semmibe rohangálás. Takarítás a Nofretitiben. Nem baj, el kell vállalni, ez is munka. De hát egy képzett nővér? Szeretkezés Norbival (Rába Roland), a főnökkel. A szeretkezés jelenti az első olyan pont, amikor meglátunk valami egészen mást a végletekig hajszolt Erzsébetből. Ahogy Norbi belibeg egy lepedőben, az egyszemélyes kanapén való összebújás, két ember máshonnan eredő kétségbeesésének eredménye, melyben egy-két órára egymásra találnak, majd újra csak részei lesznek a laboratóriumi leépülés történetnek. „Köszönöm! Köszönöm!” Ismétli Erzsi újra és újra a kanapén fekve.
Folytatódik Erzsébet haláltánca. Norbi lelép a pénzével, a megvakult nagymamát nem tudják megműttetni, a lakást is eladták már.
Az előadást öten játsszák. Erzsébet mamája és kislánya (Meszléry Judit, Kovács Kata Milla) mellett ott áll még két alak (Láng Annamária és Rába Roland), akik az előadás alatt furcsa halálmadarakként keringik körbe a kétségbeesett Erzsébetet. Különböző szerepeket vesznek fel, de hatásuk a történetre ugyanolyan marad: lejjebb taszítják az amúgy is magától gördülő, teljesen kiszolgáltatott testet. Mikor Erzsébet eléri az úgymond legalját, úgy tekint fel erre a két emberre, hogy az összes eddigi karakterüket meglátja bennük: Pali, Norbi egyszerre néz rá Rába Rolandból, ahogy Láng Annamáriában is meglátja az eddigi nőket. Az összes eddigi nevükön szólítja őket, miközben a két ember arról dönt, hogy Erzsébet életben maradjon-e. Nem. De Evelin? Ő élhet még. Úgyhogy Erzsébet átvágja a torkát, hogy kicsit pihenhessen a mama vállán.
Hogy Erzsébetnek gyakorlatilag semmi nem sikerül, hogy tényleg minden kicsúszik a kezei közül, az egyáltalán nem meglepő. Sőt, ismerős. Tudjuk, hogy el fogja veszíteni a pénzt, a lakást, a kislányt. Mert ez valahogy így van.
Zabezsinszkij Éva és Schilling Árpád egy valós személyről, Sándor Máriáról kezdték el írni a történetet, aki az elsők között szólalt fel az egészségügy helyzetéért. Mivel később teljesen eltértek a valós eseményektől, az előadáshoz ez inkább csak érdekességként ad hozzá, hiszen Sándor Mária története nem így végződött. Így az előadás fikció. De sok az ilyen példa. A tehetetlen testek. Ahogy a néni az elején. A kanapén. Csukott szemmel. Kiszolgáltatva.
Beültünk, a néni felébred. Bekapcsolja a TV-t. Az unokájával nézik benne az anyát.
Állj fel te is a székből, te zombi néző!
Legyünk már engedetlenek!
Az anya A harag napja vezéregyénisége. Épp könnyektől átitatott szemekkel fog kezet a miniszterelnökkel. A koraszülötteket ellátó osztályon dolgozó nővérek egy magát forradalommá növő magánakció keretein belül próbálják elérni, hogy kifizessék a túlórapénzt. Is. „Felhívják rá a figyelmünket, hogy baj van.” A miniszterelnök kitűzi a kitűzendőt, fotó jobbról, fotó balról, fotó szemből. Elszánt vállalkozás, kitartó, harcos nővérek.
„Az igazi feladatom, hogy megszerettessem velük az életet.” Így nyilatkozik Erzsébet arról, hogy mit jelent számára a koraszülötteket ellátó osztályon dolgozni. Húsz perc múlva azonban ez teljesen mindeggyé válik. Niki (Láng Annamária) és Erzsébet (Sárosdi Lilla) lázadása nem érte el a kívánt hatást, a csecsemőosztályt bezárták. Niki jobban járt, neki talán lesz még munkája, de Erzsébetnek felmondtak. Munkanélküli.
Ott ülnek hárman a kanapén. Anya, lánya és az unokája. A színpadon az előadás alatt ez az egyetlen kanapé a díszlet. A háttérben áll még két ruhafogas, ezen kívül semmi. Hatalmas feketeségben, valahol a semmi közepén pislog három nő, egyedül.
„A TV-ben azt mondták, hogy összevonják.” Erzsébet belesüpped a kanapéba, és nem érti, hogy mi van. Bezárták a csecsemőosztályt. A kislány a tengerpartra akar menni az osztálytársaival. Nincs pénz. „Az emberek nem szeretik a hangosakat, mert arra emlékezteti őket, hogy hallgatnak.” A nagymama tényleg büszke volt a Harag napja miatt, mert akkor még nem tudta, hogy ez lesz belőle. De ez lett. Nincs pénz, nincs munka. Pali (Rába Roland) elhagyta a családot, amikor a kislány, Evelin (Kovács Kata Milla) négy éves volt. „Te nem tudod megtartani a dolgokat, kislányom.”
És akkor megkezdődik a tárt karokkal, előredöntött felsőtesttel való semmibe rohangálás. Takarítás a Nofretitiben. Nem baj, el kell vállalni, ez is munka. De hát egy képzett nővér? Szeretkezés Norbival (Rába Roland), a főnökkel. A szeretkezés jelenti az első olyan pont, amikor meglátunk valami egészen mást a végletekig hajszolt Erzsébetből. Ahogy Norbi belibeg egy lepedőben, az egyszemélyes kanapén való összebújás, két ember máshonnan eredő kétségbeesésének eredménye, melyben egy-két órára egymásra találnak, majd újra csak részei lesznek a laboratóriumi leépülés történetnek. „Köszönöm! Köszönöm!” Ismétli Erzsi újra és újra a kanapén fekve.
Folytatódik Erzsébet haláltánca. Norbi lelép a pénzével, a megvakult nagymamát nem tudják megműttetni, a lakást is eladták már.
Az előadást öten játsszák. Erzsébet mamája és kislánya (Meszléry Judit, Kovács Kata Milla) mellett ott áll még két alak (Láng Annamária és Rába Roland), akik az előadás alatt furcsa halálmadarakként keringik körbe a kétségbeesett Erzsébetet. Különböző szerepeket vesznek fel, de hatásuk a történetre ugyanolyan marad: lejjebb taszítják az amúgy is magától gördülő, teljesen kiszolgáltatott testet. Mikor Erzsébet eléri az úgymond legalját, úgy tekint fel erre a két emberre, hogy az összes eddigi karakterüket meglátja bennük: Pali, Norbi egyszerre néz rá Rába Rolandból, ahogy Láng Annamáriában is meglátja az eddigi nőket. Az összes eddigi nevükön szólítja őket, miközben a két ember arról dönt, hogy Erzsébet életben maradjon-e. Nem. De Evelin? Ő élhet még. Úgyhogy Erzsébet átvágja a torkát, hogy kicsit pihenhessen a mama vállán.
Hogy Erzsébetnek gyakorlatilag semmi nem sikerül, hogy tényleg minden kicsúszik a kezei közül, az egyáltalán nem meglepő. Sőt, ismerős. Tudjuk, hogy el fogja veszíteni a pénzt, a lakást, a kislányt. Mert ez valahogy így van.
Zabezsinszkij Éva és Schilling Árpád egy valós személyről, Sándor Máriáról kezdték el írni a történetet, aki az elsők között szólalt fel az egészségügy helyzetéért. Mivel később teljesen eltértek a valós eseményektől, az előadáshoz ez inkább csak érdekességként ad hozzá, hiszen Sándor Mária története nem így végződött. Így az előadás fikció. De sok az ilyen példa. A tehetetlen testek. Ahogy a néni az elején. A kanapén. Csukott szemmel. Kiszolgáltatva.
Ez egy báb, vagy egy igazi néni?… Idegesen szállingózunk befelé A harag napjára. A néni mozdulatlanul ül a plüsshuzatú kanapén, viaszarcán merev nyugalom, mellette egy üveg bor. Még bontatlan. A járókeret hanyagul a kanapé mellé támasztva. Bár csupán egyetlen pillanatra jutott eszembe, hogy lehet, a néni egy tökéletesen sikerült báb, mégis annyira kiszolgáltatott, annyira esendő, hogy elbizonytalanít.