Kinek a felelőssége megtörni a csendet?
A kanadai Wajdi Mouawad Futótűz című drámáját Radu-Alexandru Nica rendezésében, a Temesvári Csiky Gergely Színház színészeivel tekinthette meg a TESZT Fesztivál közönsége. Mouawad eredeti szövege egy tíz hónapos próbaidőszak alatt alakult ki, szorosan együttműködve a produkció színészeivel. Improvizációkból, és a színészek alkatának, érdeklődésének mentén, személyes élményekből dolgoztak. (Így került a szövegbe többek között a piros bohóc orr motívum, az egyik színész régi álma volt, hogy egy olyan bohócot játszhasson, akin nem nevetnek.) Felmerülhet tehát a kérdés, hogy egy előadás szöveg milyen formában adaptálható egy másik társulatra, rendezőre, koncepcióra. Az alkotók vagy nem szabták magukra a dráma szövegét, vagy nem eléggé, ami hatással volt a színészi játékra, és az előadás itt és most érzetét is halványította, pedig az előadás által felvetett kérdések és állítások nagyon is relevánsak.
A múlt akkor is hatással van ránk, ha nem ismerjük. Kinek a felelőssége megtörni a csendet? Melyik generációnak? A 14 éves Nawalnak, aki teherbe esik, azt mondja az anyja, hogy felejtsd el a hasadat. Milyen méreteket ölthet az elhallgatás? Hát a felejtés? A 22 éves ikerpár, édesanyjuk végakaratát hallgatja a közjegyző jelenlétében, a közjegyzőjében (Bandi András Zsolt) akinek a karaktere az előadás humorának a szövetében is igen jelentős szerepet tölt be. Eközben a másik idősíkban, a még éppen csak kamaszodó Nawalt választás elé kényszeríti az anyja: vagy távozik a faluból, meztelenül és megszégyenítve – ez esetben megtarthatja a babát –, vagy megszüli, aztán ezt „elfelejti” a közösség, és elszakítják tőle. Ez a két párhuzamos szál sodor minket végig hisztérikus, szuggesztív erővel a történeten, mindinkább egymásba kapcsolódva és összefüggve. Ezt sok esetben a forgószínpad, illetve árnyjátékok segítségével oldották meg. Nawalt a nagymamája utolsó szavaival megesketi, hogy elmegy a faluból írni és olvasni tanulni, hogy megtörje a csendet. Nawal megesketi ikergyermekeit végrendeletében, hogy elmennek, és megkeresik apjukat, hogy adják át nekik két levelét. A befogadói hagyomány értelmében, ha feltűnik egy levél a színpadon, azt fel kell olvasni. Ebben az előadásban már a legelső jelenetben meglátjuk a lezárt borítékokat, ezzel mintegy a cselekmény kibontakozásának főszereplőjévé is válik a két fehér, leragasztott levél.
Megtalálhatja-e valaki önmagát, ha csak előre tekint? És ha csak hátra? Ki vagyok én? Az előadás állást is foglal a múltról való gondolkozásban, hiszen már önmagában az a gesztus is az emlékezés fontosságára hívja fel a figyelmet, hogy egy ősi görög mítoszhoz nyúl vissza a történet, a sokak által ismert Oidipusz királyhoz. Ezt a mítoszt helyezi át a szerző a huszadik századba, Libanonba, a sok éven át húzódó polgárháború időszakába.
A nagyszabású, letisztult díszlet egyszerre ad időtlenséget a térnek, miközben egy nagyon konkrét, plasztikus háborús atmoszférát is teremt. Veszély, titkok, kutatás, identitás-keresés: a díszlet minden elemével ezeket a kérdéseket látszik elmélyíteni, hiszen a szimbólumokban is gazdag, a háttérre vetített képek erősen hangsúlyozzák az előadás pszichoanalitikus olvasatát. Néhol túl erősen is, egyes jelenetekre rátelepszik, egyes jeleneteket viszont hátborzongató hatással egészít ki.
Hangsúlyos döntés volt az előadásban, hogy Nawal szerepét három színésznő játssza: Lőrincz Rita, Magyari Etelka és Tokai Andrea. Nagyon szépen, erőteljes, koncentrált jelenléttel dolgoztak mind a hárman. Feltehetően Nawal eljátszandó három életszakasza és állapota indokolja a döntést, azonban ettől épp az identitás-keresés válik hangsúlytalanná Nawal karakterében, és inkább válik a nő egy örök érvényű nőalakká. Ez pedig jelentősen szűkíti a Nawalhoz kapcsolható értelmezési szintek sokaságát.
Jeannet és Simont (Éder Enikő és Kiss Attila), Nawal ikergyermekeit játszani igazi kihívás. Nagyon sokszor, szinte csak illusztrációként kell jelen lenniük egy-egy jelenetben, sokszor pedig csak információ-közlésképp tűnnek fel a színen, mégis le kell játszódnia bennük egy hatalmas drámának, szembesülésnek. És, noha néhol elveszítjük a karakterekhez való kapcsolódást, az előadás utolsó jelenetében olyan érzékeny folyamatokat indítanak be a nézőben/befogadóban, hogy a korábban kevéssé színházian megoldott nyomozás új értelmet nyer, és sokszoros erővel involválódunk. Ez igaz az előadás egészére is.
Időnként olyan kristálytiszta, ösztönös, és megrendítő jeleneteket láthatunk, amelyekből kiderül az előadás fontossága, az anyag örökérvényűsége és mélysége, a színészek érzékenysége és tehetsége. Máskor viszont olyan a távolság szöveg és színházi nyelv, tartalom, és formai megoldás között, hogy nehezítik egymás érvényesülését. Sok és sokféle hivatkozási rendszer keveredett össze, és ettől néhol bábelivé válik az előadás. Ettől eltolódnak hangsúlyok, de amikor az előadás gépezete időnként kiveti magából az ösztönnel teli jeleneteket, azok olyan fontos pillanatok, amik miatt érdemes színházat csinálni, nézni, lélegezni.
Bodor Panna
A múlt akkor is hatással van ránk, ha nem ismerjük. Kinek a felelőssége megtörni a csendet? Melyik generációnak? A 14 éves Nawalnak, aki teherbe esik, azt mondja az anyja, hogy felejtsd el a hasadat. Milyen méreteket ölthet az elhallgatás? Hát a felejtés? A 22 éves ikerpár, édesanyjuk végakaratát hallgatja a közjegyző jelenlétében, a közjegyzőjében (Bandi András Zsolt) akinek a karaktere az előadás humorának a szövetében is igen jelentős szerepet tölt be. Eközben a másik idősíkban, a még éppen csak kamaszodó Nawalt választás elé kényszeríti az anyja: vagy távozik a faluból, meztelenül és megszégyenítve – ez esetben megtarthatja a babát –, vagy megszüli, aztán ezt „elfelejti” a közösség, és elszakítják tőle. Ez a két párhuzamos szál sodor minket végig hisztérikus, szuggesztív erővel a történeten, mindinkább egymásba kapcsolódva és összefüggve. Ezt sok esetben a forgószínpad, illetve árnyjátékok segítségével oldották meg. Nawalt a nagymamája utolsó szavaival megesketi, hogy elmegy a faluból írni és olvasni tanulni, hogy megtörje a csendet. Nawal megesketi ikergyermekeit végrendeletében, hogy elmennek, és megkeresik apjukat, hogy adják át nekik két levelét. A befogadói hagyomány értelmében, ha feltűnik egy levél a színpadon, azt fel kell olvasni. Ebben az előadásban már a legelső jelenetben meglátjuk a lezárt borítékokat, ezzel mintegy a cselekmény kibontakozásának főszereplőjévé is válik a két fehér, leragasztott levél.
Megtalálhatja-e valaki önmagát, ha csak előre tekint? És ha csak hátra? Ki vagyok én? Az előadás állást is foglal a múltról való gondolkozásban, hiszen már önmagában az a gesztus is az emlékezés fontosságára hívja fel a figyelmet, hogy egy ősi görög mítoszhoz nyúl vissza a történet, a sokak által ismert Oidipusz királyhoz. Ezt a mítoszt helyezi át a szerző a huszadik századba, Libanonba, a sok éven át húzódó polgárháború időszakába.
A nagyszabású, letisztult díszlet egyszerre ad időtlenséget a térnek, miközben egy nagyon konkrét, plasztikus háborús atmoszférát is teremt. Veszély, titkok, kutatás, identitás-keresés: a díszlet minden elemével ezeket a kérdéseket látszik elmélyíteni, hiszen a szimbólumokban is gazdag, a háttérre vetített képek erősen hangsúlyozzák az előadás pszichoanalitikus olvasatát. Néhol túl erősen is, egyes jelenetekre rátelepszik, egyes jeleneteket viszont hátborzongató hatással egészít ki.
Hangsúlyos döntés volt az előadásban, hogy Nawal szerepét három színésznő játssza: Lőrincz Rita, Magyari Etelka és Tokai Andrea. Nagyon szépen, erőteljes, koncentrált jelenléttel dolgoztak mind a hárman. Feltehetően Nawal eljátszandó három életszakasza és állapota indokolja a döntést, azonban ettől épp az identitás-keresés válik hangsúlytalanná Nawal karakterében, és inkább válik a nő egy örök érvényű nőalakká. Ez pedig jelentősen szűkíti a Nawalhoz kapcsolható értelmezési szintek sokaságát.
Jeannet és Simont (Éder Enikő és Kiss Attila), Nawal ikergyermekeit játszani igazi kihívás. Nagyon sokszor, szinte csak illusztrációként kell jelen lenniük egy-egy jelenetben, sokszor pedig csak információ-közlésképp tűnnek fel a színen, mégis le kell játszódnia bennük egy hatalmas drámának, szembesülésnek. És, noha néhol elveszítjük a karakterekhez való kapcsolódást, az előadás utolsó jelenetében olyan érzékeny folyamatokat indítanak be a nézőben/befogadóban, hogy a korábban kevéssé színházian megoldott nyomozás új értelmet nyer, és sokszoros erővel involválódunk. Ez igaz az előadás egészére is.
Időnként olyan kristálytiszta, ösztönös, és megrendítő jeleneteket láthatunk, amelyekből kiderül az előadás fontossága, az anyag örökérvényűsége és mélysége, a színészek érzékenysége és tehetsége. Máskor viszont olyan a távolság szöveg és színházi nyelv, tartalom, és formai megoldás között, hogy nehezítik egymás érvényesülését. Sok és sokféle hivatkozási rendszer keveredett össze, és ettől néhol bábelivé válik az előadás. Ettől eltolódnak hangsúlyok, de amikor az előadás gépezete időnként kiveti magából az ösztönnel teli jeleneteket, azok olyan fontos pillanatok, amik miatt érdemes színházat csinálni, nézni, lélegezni.
Bodor Panna
A kanadai Wajdi Mouawad Futótűz című drámáját Radu-Alexandru Nica rendezésében, a Temesvári Csiky Gergely Színház színészeivel tekinthette meg a TESZT Fesztivál közönsége. Mouawad eredeti szövege egy tíz hónapos próbaidőszak alatt alakult ki, szorosan együttműködve a produkció színészeivel. Improvizációkból, és a színészek alkatának, érdeklődésének mentén, személyes élményekből dolgoztak. (Így került a szövegbe többek között a piros bohóc orr motívum, az egyik színész régi álma volt, hogy egy olyan bohócot játszhasson, akin nem nevetnek.) Felmerülhet tehát a kérdés, hogy egy előadás szöveg milyen formában adaptálható egy másik társulatra, rendezőre, koncepcióra. Az alkotók vagy nem szabták magukra a dráma szövegét, vagy nem eléggé, ami hatással volt a színészi játékra, és az előadás itt és most érzetét is halványította, pedig az előadás által felvetett kérdések és állítások nagyon is relevánsak.