Ketten, ágy nélkül
A 2014-es TESZT második napjának záróprogramjaként Daniil Harmsz Ketten ágyban fekve című rövidprózájának adaptációját láttuk a temesvári Auăleu Színház előadásában. Pontosabban ez az, amit nem láttunk, ugyanis az éjfélkor kezdődő előadás minden volt, csak a fent említett Harmsz-szöveg adaptációja nem. És bár nem harmszi előadást Harmsz-előadásként hirdetni meglehetősen harmszi húzás, ez még nem elegendő indok ahhoz, hogy valóban Harmsz-előadásnak tekintsük. Christine Cizmaş és Ovidiu Mihăiţă összeszokott kettősének egyórás párkapcsolati odavisszája sokkal inkább egy mindannyiunk számára ismerős helyzet szórakoztató feldolgozása akart lenni. Ekként kell rá tekintsünk.
Ha a Ketten ágyban fekve helyét szeretnénk meghatározni a fesztivál programjában, mind az időpont-, a helyszín- és a témaválasztás arra utal, hogy kísérőprogrammal van dolgunk. Az előadás egy bukdácsoló párkapcsolat tipikus állapotait és problémáit viszi színre, ilyen értelemben nem kapcsolódik a fesztivál központi témájához, a múltfeldolgozáshoz. A helyszínválasztás, azaz hogy a független Auăleu Színház előadása a hatalmas színházépület labirintusában egy festőterembe fészkelte be magát, szintén kiemeli a Ketten ágyban fekvét a fesztivál megszokott keretei közül, míg az éjféli kezdés a következő napok koncertjeivel helyezi egy idősávba Ovidiu Mihăiţă rendezését.
Úgy tűnik, maga az előadás is szívesebben helyezi magát a kőszínházi kereteken kívülre. Amikor megérkezünk a graffitizett falú helyiségbe, a színészek még civilként vannak jelen. Fel-alá járkálnak, Mihăiţă kezdés előtt egy-két szót intéz a közönséghez, a nyitott ablakkal még viccelődik is: akár ki is lehet ugrani. Amikor később Cizmaş, már szerepben, kinéz ugyanazon a nyitott ablakon, ettől a korai, elviccelt mondattól töltődik meg igazán erős tartalommal az egyébként kevés érdeklődésre számot tartó mozzanat. Ekkor és ezután azt gondolom, sok ilyen kéne még, de az előadás egy nézőtapsoltatási kísérleten kívül nem keres kontaktust a nézővel. Helyette inkább hátralép egyet, és úgy akar hatni, hogy felmutat, önmagunkkal szembesít, és megnevettet.
És ezzel önmagában nincsen semmi baj, csakhogy amit a Ketten ágyban fekve felmutat, az a párkapcsolatok kliséinek tárháza. És még ez is rendben lenne, de hiányzik a klisék megjelenítéséből az a karikaturisztikus jelleg, az a túlzás, amitől igazán működni kezdenének. Az egyedibb választások viccességét is gúzsba köti a túl soktól való félelem, holott a legtöbb esetben az eredeti ötlet túlhajszolásával jól működhetne a jelenet. Az előadásban szereplő, illatosított, szív alakú, rózsaszín szerelmes levél még csak közhely, de ugyanez a tárgy hétféle illatos oldatba mártogatva már képtelenül vicces lehetne. Az előadás jobban sikerült etűdjei, többnyire hirtelen egyszeriségükkel vagy túlpörgetettségükkel lepnek meg, ilyen például a váratlanul hozzánk vágott menyasszonyi csokor vagy a háztartási teendők igéinek önkényesen hosszúra nyúló ragozása, illetve több szövegbeli kép (például hogy véresre simogatnak valakit egy fűszállal).
Jól érzékelhető, hogy Mihăiţă az előadásról olyan zenei fogalmak felől gondolkodott, mint a ritmus és a dinamika. Már az első pillanatban, három gongütés formájában, megjelenik a zene (Cári Tibor), aminek az utolsó, tangó-jelenet válik lezáró párjává. Az előadásban szereplő három hangszer, a trombita, a tuba és a mandolin is a zenei vonalat erősítik fel és teszik ugyanekkor a párkapcsolat változásainak szimbolikus síkjává. Nagyon szép, ahogy a színpad két fele között oda-vissza váltó fényhatások (Ioan Codrea) mintegy zeneszerűen kísérik a változó kapcsolat dinamikáját.
A két színész nagy pontossággal vesz részt a fényváltások által korlátozott mozgásjátékban. Valódi, kigyakorolt, egymásra figyelő és egymást pontosan érző, koncentrált összmunka az övék, az előadás legnagyobb erénye. Ha pedig úgy tekintünk a Ketten ágyban fekvére, mint a szórakoztató műfajhoz tartozó előadásra, ez már önmagában is fél siker. És talán az utolsó tánc után a két szereplő úgy fordít egymásnak hátat, mint a Harmsz-szövegben a nő és a férfi. Minden fekszik is, csak itt valahogy kihagyták az ágyat.
Sándor Júlia
Ha a Ketten ágyban fekve helyét szeretnénk meghatározni a fesztivál programjában, mind az időpont-, a helyszín- és a témaválasztás arra utal, hogy kísérőprogrammal van dolgunk. Az előadás egy bukdácsoló párkapcsolat tipikus állapotait és problémáit viszi színre, ilyen értelemben nem kapcsolódik a fesztivál központi témájához, a múltfeldolgozáshoz. A helyszínválasztás, azaz hogy a független Auăleu Színház előadása a hatalmas színházépület labirintusában egy festőterembe fészkelte be magát, szintén kiemeli a Ketten ágyban fekvét a fesztivál megszokott keretei közül, míg az éjféli kezdés a következő napok koncertjeivel helyezi egy idősávba Ovidiu Mihăiţă rendezését.
Úgy tűnik, maga az előadás is szívesebben helyezi magát a kőszínházi kereteken kívülre. Amikor megérkezünk a graffitizett falú helyiségbe, a színészek még civilként vannak jelen. Fel-alá járkálnak, Mihăiţă kezdés előtt egy-két szót intéz a közönséghez, a nyitott ablakkal még viccelődik is: akár ki is lehet ugrani. Amikor később Cizmaş, már szerepben, kinéz ugyanazon a nyitott ablakon, ettől a korai, elviccelt mondattól töltődik meg igazán erős tartalommal az egyébként kevés érdeklődésre számot tartó mozzanat. Ekkor és ezután azt gondolom, sok ilyen kéne még, de az előadás egy nézőtapsoltatási kísérleten kívül nem keres kontaktust a nézővel. Helyette inkább hátralép egyet, és úgy akar hatni, hogy felmutat, önmagunkkal szembesít, és megnevettet.
És ezzel önmagában nincsen semmi baj, csakhogy amit a Ketten ágyban fekve felmutat, az a párkapcsolatok kliséinek tárháza. És még ez is rendben lenne, de hiányzik a klisék megjelenítéséből az a karikaturisztikus jelleg, az a túlzás, amitől igazán működni kezdenének. Az egyedibb választások viccességét is gúzsba köti a túl soktól való félelem, holott a legtöbb esetben az eredeti ötlet túlhajszolásával jól működhetne a jelenet. Az előadásban szereplő, illatosított, szív alakú, rózsaszín szerelmes levél még csak közhely, de ugyanez a tárgy hétféle illatos oldatba mártogatva már képtelenül vicces lehetne. Az előadás jobban sikerült etűdjei, többnyire hirtelen egyszeriségükkel vagy túlpörgetettségükkel lepnek meg, ilyen például a váratlanul hozzánk vágott menyasszonyi csokor vagy a háztartási teendők igéinek önkényesen hosszúra nyúló ragozása, illetve több szövegbeli kép (például hogy véresre simogatnak valakit egy fűszállal).
Jól érzékelhető, hogy Mihăiţă az előadásról olyan zenei fogalmak felől gondolkodott, mint a ritmus és a dinamika. Már az első pillanatban, három gongütés formájában, megjelenik a zene (Cári Tibor), aminek az utolsó, tangó-jelenet válik lezáró párjává. Az előadásban szereplő három hangszer, a trombita, a tuba és a mandolin is a zenei vonalat erősítik fel és teszik ugyanekkor a párkapcsolat változásainak szimbolikus síkjává. Nagyon szép, ahogy a színpad két fele között oda-vissza váltó fényhatások (Ioan Codrea) mintegy zeneszerűen kísérik a változó kapcsolat dinamikáját.
A két színész nagy pontossággal vesz részt a fényváltások által korlátozott mozgásjátékban. Valódi, kigyakorolt, egymásra figyelő és egymást pontosan érző, koncentrált összmunka az övék, az előadás legnagyobb erénye. Ha pedig úgy tekintünk a Ketten ágyban fekvére, mint a szórakoztató műfajhoz tartozó előadásra, ez már önmagában is fél siker. És talán az utolsó tánc után a két szereplő úgy fordít egymásnak hátat, mint a Harmsz-szövegben a nő és a férfi. Minden fekszik is, csak itt valahogy kihagyták az ágyat.
Sándor Júlia
A 2014-es TESZT második napjának záróprogramjaként Daniil Harmsz Ketten ágyban fekve című rövidprózájának adaptációját láttuk a temesvári Auăleu Színház előadásában. Pontosabban ez az, amit nem láttunk, ugyanis az éjfélkor kezdődő előadás minden volt, csak a fent említett Harmsz-szöveg adaptációja nem. És bár nem harmszi előadást Harmsz-előadásként hirdetni meglehetősen harmszi húzás, ez még nem elegendő indok ahhoz, hogy valóban Harmsz-előadásnak tekintsük. Christine Cizmaş és Ovidiu Mihăiţă összeszokott kettősének egyórás párkapcsolati odavisszája sokkal inkább egy mindannyiunk számára ismerős helyzet szórakoztató feldolgozása akart lenni. Ekként kell rá tekintsünk.