Egy-két héttel ezelőtt, éppen a libanoni származású Wajdi Mouawad Futótűz című, Radu-Alexandru Nica rendezésében, a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, Romániában elsőként bemutatott előadást megelőző napokban kürtölte szét a világsajtó, hogy Nigériában … vagy Marokkóban, … talán Algéria törzsi vidékein, vagy másutt?, de mindenképpen valahol az arab világban szélsőséges milíciák kommandósai elraboltak majd’ háromszáz fiatal lányt egy iskolai kollégiumból. Tudván azt, hogy a női nem képviselői általában alacsonyabb rendűeknek számítanak a világ említett térségeiben, részben érthetetlen a rablók tette, másrészt az áldozatok alacsonyabbrendűsége ellenére a kért váltságdíj értéke jelentős. Egy kicsit elszörnyűlködtünk az eseten, de pár nap után a sajtó figyelméből az kikerült, az áldozatok jajkiáltásait hallgatás övezi, és európaiakként reménykedtünk abban, hogy az elrabolt lányok megúszták. A helyzet ismeretében viszont valószínűsíthető meggyilkolásuk, az is, hogy a legkülönfélébb erőszak áldozataivá lettek, esetleg rabszolgának adták el őket elrablóik.
Mert, amint azt a darabban is pontosan megfogalmazta a szerző, és a színházi nyelvezet eszköztárának okos felhasználásával híven tolmácsolta a rendező is: a legelképesztőbb, emberi ésszel nehezen felfogható kegyetlenkedések is megtörténhettek Nawal világában.
Nawal, miután felnevelte ikergyermekeit, halála előtti éveiben, megmagyarázhatatlan módon elhallgatott. De lássuk csak, mit is rejt, a hazájában éneklő asszonynak nevezett Nawal hallgatása mögötti világ?
Már a legelső pillanatokban a néző megdöbbenéssel vegyes felháborodással hallgatja az elhunyt édesanyját átkozó, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel, hajmeresztően szidalmazó fiatal felnőtt Simon (Kiss Attila, végig híven alakítja a különféle frusztrációi miatt erőszakos és környezetére leginkább agresszív fiatal értelmiségi figuráját) dühkitörését, amit az elhunyt édesanyja végakarata teljesítésének kényszerítő hatása miatt érez. Miután félresiklott élete, sikertelensége miatt édesanyját okolja, a teljes felelősség övé, még holtában is feladatokat akaszt a nyakába! – érzékelhető a fiú felháborodásában. Ikertestvére, Jeanne (Éder Enikő, akit ismét jó látni, elemében a színpadon) szavak nélkül is érzékelteti, hogy egyetért testvérével, bár igyekszik némi tiszteletet mutatni édesanyja emléke előtt. Hermil Lebel közjegyző (Bandi András Zsolt, sikerrel viszi színpadra a cselekményt előmozdító, minden lében kanál, az élet és a törvény tekervényes útjain biztosan eligazodó tisztviselő alakját) az elhalálozott végakaratának teljesítésére buzdítja a testvéreket, akiktől anyjuk azt követeli, kutassák fel, keressék meg apjukat és féltestvérüket. Eddig sima ügy: egy arab asszony meghalt, az értelmiségiek sorába felkapaszkodott ikrei fényt kell derítsenek édesanyjuk mély sötétségbe (és hallgatásba) burkolózó múltjában. Természetesen elsőként a lány indul a beavatás-szerű útra, melynek során édesanyja életének mozzanatait deríti fel, és megdöbbenéssel fedezi fel édesanyja tetteinek mozgatórugóit. És Jeanne-nel együtt a néző is tudatosítja, hogy a jövendő törvényszerűen a múlt függvénye, illetve befelé tekintve rádöbben mennyire kevéssé ismeri a közvetlen közelében élőket.
Innen kitűnő kalandfilmbe illő, szerteágazó történet veszi kezdetét, amely számtalan apró mozaikkockából áll össze. A történet a szülőfaluból követi Nawal életét, aki belső indíttatásra és a női emancipáció hatásától megérintve, illetve környezetének hagyományai értelmében szerelmétől és törvénytelen gyermekétől való megfosztottsága miatt bujdosik el, és akár az ezeregyéjszaka némely meséjében, számtalan akadályt kényszerül leküzdeni. A főhős a gyűlöletet szülő gyűlölet véget nem érő poklába kerül. Az akadályok skálája igen változatos, bizonyítván, hogy az ember a legkülönfélébb lelki és testi kínzások között is képes a túlélésre, bőven van itt betegség, erőszak és kínzás, robbantás és dzsihád, ahol az áldozat és hóhér közötti mezsgye igen szűkre szabott, van börtön, de mindennek teteje az Oidipusz- komplexus legdurvább változata, melyben az elkövető maga is áldozat. Ennek következtében hozza világra az ikreit a szerencsétlen asszony…. de ez csattanóként csak a legvégén derül ki, addig a JÓ és a ROSSZ szüntelen és mesteri módon előadott keveredésének közepében telik Nawal, a börtönében és a kínzások közepette is az éneklésbe menekülő asszony élete. A szövevényes történet az idősíkok eltolódása ellenére világosan, egyértelműen és főképpen végig hihetően pereg a Nagyérdemű (lelki) szeme előtt – a rendező bőségesen gondoskodik apró, ám kitűnően megmintázott részletekről, amelyek a helyi jelleg megteremtése mellett a történet hitelességét adják. A történetből tudatos módon kerül kiiktatásra a szürke, minden pillanat, minden szó egyértelmű, ezért könnyen áttekinthető és átérezhető minden üzenet, amit hagsúlyozottan kiemelnek a szimbolikus értékű vetített képsorok. A futótűzszerűen elégő élet és az emberi természet számos vetületét megvilágító, nagyszerű előadást a már említett színművészekkel együtt Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Tokai Andrea, mindhárman életének különböző szakaszában alakítják kitűnő módon a főszereplőt, Molnos András Csaba, Borbély B. Emília, Mátyás Zsolt Imre, Vass Richárd, Kocsárdi Levente, Dukász Péter és Mátray László alakítják. A Radu Alexandru Nica rendezésében, Irina Moscu díszlettervező, Ioana Popescu jelmeztervező ötletdús hozzájárulásával Vlaicu Golcea zenéjének felhasználásával létrehozott előadás méltán nevezhető az utóbbi hónapok sikertörténetének, meggyőződésünk szerint a Nagyérdemű és valós színházi élményt megteremtők legnagyobb örömére.
Mert, amint azt a darabban is pontosan megfogalmazta a szerző, és a színházi nyelvezet eszköztárának okos felhasználásával híven tolmácsolta a rendező is: a legelképesztőbb, emberi ésszel nehezen felfogható kegyetlenkedések is megtörténhettek Nawal világában.
Nawal, miután felnevelte ikergyermekeit, halála előtti éveiben, megmagyarázhatatlan módon elhallgatott. De lássuk csak, mit is rejt, a hazájában éneklő asszonynak nevezett Nawal hallgatása mögötti világ?
Már a legelső pillanatokban a néző megdöbbenéssel vegyes felháborodással hallgatja az elhunyt édesanyját átkozó, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel, hajmeresztően szidalmazó fiatal felnőtt Simon (Kiss Attila, végig híven alakítja a különféle frusztrációi miatt erőszakos és környezetére leginkább agresszív fiatal értelmiségi figuráját) dühkitörését, amit az elhunyt édesanyja végakarata teljesítésének kényszerítő hatása miatt érez. Miután félresiklott élete, sikertelensége miatt édesanyját okolja, a teljes felelősség övé, még holtában is feladatokat akaszt a nyakába! – érzékelhető a fiú felháborodásában. Ikertestvére, Jeanne (Éder Enikő, akit ismét jó látni, elemében a színpadon) szavak nélkül is érzékelteti, hogy egyetért testvérével, bár igyekszik némi tiszteletet mutatni édesanyja emléke előtt. Hermil Lebel közjegyző (Bandi András Zsolt, sikerrel viszi színpadra a cselekményt előmozdító, minden lében kanál, az élet és a törvény tekervényes útjain biztosan eligazodó tisztviselő alakját) az elhalálozott végakaratának teljesítésére buzdítja a testvéreket, akiktől anyjuk azt követeli, kutassák fel, keressék meg apjukat és féltestvérüket. Eddig sima ügy: egy arab asszony meghalt, az értelmiségiek sorába felkapaszkodott ikrei fényt kell derítsenek édesanyjuk mély sötétségbe (és hallgatásba) burkolózó múltjában. Természetesen elsőként a lány indul a beavatás-szerű útra, melynek során édesanyja életének mozzanatait deríti fel, és megdöbbenéssel fedezi fel édesanyja tetteinek mozgatórugóit. És Jeanne-nel együtt a néző is tudatosítja, hogy a jövendő törvényszerűen a múlt függvénye, illetve befelé tekintve rádöbben mennyire kevéssé ismeri a közvetlen közelében élőket.
Innen kitűnő kalandfilmbe illő, szerteágazó történet veszi kezdetét, amely számtalan apró mozaikkockából áll össze. A történet a szülőfaluból követi Nawal életét, aki belső indíttatásra és a női emancipáció hatásától megérintve, illetve környezetének hagyományai értelmében szerelmétől és törvénytelen gyermekétől való megfosztottsága miatt bujdosik el, és akár az ezeregyéjszaka némely meséjében, számtalan akadályt kényszerül leküzdeni. A főhős a gyűlöletet szülő gyűlölet véget nem érő poklába kerül. Az akadályok skálája igen változatos, bizonyítván, hogy az ember a legkülönfélébb lelki és testi kínzások között is képes a túlélésre, bőven van itt betegség, erőszak és kínzás, robbantás és dzsihád, ahol az áldozat és hóhér közötti mezsgye igen szűkre szabott, van börtön, de mindennek teteje az Oidipusz- komplexus legdurvább változata, melyben az elkövető maga is áldozat. Ennek következtében hozza világra az ikreit a szerencsétlen asszony…. de ez csattanóként csak a legvégén derül ki, addig a JÓ és a ROSSZ szüntelen és mesteri módon előadott keveredésének közepében telik Nawal, a börtönében és a kínzások közepette is az éneklésbe menekülő asszony élete. A szövevényes történet az idősíkok eltolódása ellenére világosan, egyértelműen és főképpen végig hihetően pereg a Nagyérdemű (lelki) szeme előtt – a rendező bőségesen gondoskodik apró, ám kitűnően megmintázott részletekről, amelyek a helyi jelleg megteremtése mellett a történet hitelességét adják. A történetből tudatos módon kerül kiiktatásra a szürke, minden pillanat, minden szó egyértelmű, ezért könnyen áttekinthető és átérezhető minden üzenet, amit hagsúlyozottan kiemelnek a szimbolikus értékű vetített képsorok. A futótűzszerűen elégő élet és az emberi természet számos vetületét megvilágító, nagyszerű előadást a már említett színművészekkel együtt Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Tokai Andrea, mindhárman életének különböző szakaszában alakítják kitűnő módon a főszereplőt, Molnos András Csaba, Borbély B. Emília, Mátyás Zsolt Imre, Vass Richárd, Kocsárdi Levente, Dukász Péter és Mátray László alakítják. A Radu Alexandru Nica rendezésében, Irina Moscu díszlettervező, Ioana Popescu jelmeztervező ötletdús hozzájárulásával Vlaicu Golcea zenéjének felhasználásával létrehozott előadás méltán nevezhető az utóbbi hónapok sikertörténetének, meggyőződésünk szerint a Nagyérdemű és valós színházi élményt megteremtők legnagyobb örömére.