Viccelődünk, viccelődünk

A gyerekelőadások kapcsán arra vagyok a leginkább kíváncsi, hogy az alkotók mit gondolnak a gyerekekről. Arra, hogy szerintük „mit lehet megetetni velük”. Prokofjev zeneművének e színpadi változata farkaséhesen hagyta a célközönségét.

A stúdióteremben ülők együttes erővel varázsolják elő a szereplőket. A gyerekek örülnek mindenkinek, örülök velük, hogy örülnek, mígnem eljön a Farkas ideje. Szürke, rojtos ruhában beugrik a színpadra, s a gyerekek nem ijednek meg.

Zenével, tánccal és jelmezzel próbál hatni az előadás, a történetet nagyon leegyszerűsítették. Azon gondolkodom közben, hogy hány éves kortól lehet a gyerekeknek többet nyújtani vicces gesztusoknál. Mikor lehet őket magukra hagyni az értelmezésben? Vagy lebontani előttük a nekik felépített színházi konvenciókat. Él még az a felfogás, hogy „ez jó nekik”,„többet úgy sem értenének”?

A Pétert játszó színésznő berúgta a terem falát, mire a Narrátor ezt mondta: „A farkast úgy is elő lehet hívni, ha ROSSZAK VAGYTOK.. Péter rossz volt, berúgta a falat, ezért jön a farkas.” És egy szemüveges, csendesnek tűnő fiú a falat ütögette csendben – talán, ha rosszul viselkedik, neki is lesz egy barátja...

hczsombor

A gyerekelőadások kapcsán arra vagyok a leginkább kíváncsi, hogy az alkotók mit gondolnak a gyerekekről. Arra, hogy szerintük „mit lehet megetetni velük”. Prokofjev zeneművének e színpadi változata farkaséhesen hagyta a célközönségét.