TESZTNAPLÓ 8.

Nyolcadik nap (május 31.)

És így szól az írás: „Utolsó napon megpihent.” Történhetett mindez azért, mert a világ teremtése nem a TESZT-en kezdődött. Itt a pénteki nap sem tűnik unalmasnak, legalábbis az előadások közti idő semmi esetre sem. Bár mindenkin érződik a fáradtság, össze-vissza beszélünk, vagy épp ok nélkül nevetünk a semmin, még van annyi erőnk, hogy beüljünk a szabadkaiak előadásra, a vége azonban már egész messzinek tűnik. A szakmai beszélgetésen kényelmesen el lehet férni, megfogyatkozott a közönség, mindenki készül a hamarosan kezdődő Parasztoperára. Pintér Béla és csapata is jelen van, nem tűnnek valami izgatottnak, az előadás alatt azonban lopva rá-rá pillantok. Sokszor látok értetlenséget vagy csalódottságot a szemében, mozdulataiban, legyintéseiben. Olyan jó lenne, ha tartanánk szakmai beszélgetést, ha hozzászólna ő is. De nincs idő már semmire, az utolsó száz méteren vagyunk: kezdődik a gálaműsor.

A temesvári színház hamar lelepleződött: egyértelmű, hogy hosszabb műsort akartak összedobni, mint a TESZT-en látott Sirály. Sajnos (?) nem jött össze. Szűk négy óra után vége lett mindennek. A beszédeket, dalokat sem hanyagoló ünnepség időutazásként hatott: a színház elmúlt hatvan évének munkatársai, színészek (és nem csak), emlékeztek az elmúlt időkről, a régi kollégákról, rendezőkről és előadásokról. Az esemény felért egy alternatív színháztörténeti órával is. Megkértek, fogjam rövidre ezt az utolsó naplómat, így nem áll módomban felsorolni a hozzászólókat, fellépőket, éneklőket és szavalókat, mindössze annyit mondanék: amilyen sokféle, színes, szórakoztató vagy éppenséggel elgondolkodtató ez a színház, olyanok a hajdan volt, vagy épp aktuális művészei is.

És elérkeztem az utolsó TESZTNAPLÓ utolsó előtti bekezdéséhez. Nagyjából három óra múlva indul a vonatom haza, lassan búcsúzni kéne. De ahogy tegnap már megírtam (most derül ki, milyen parányi az olvasótáborom), jó lenne úgy búcsúzni, hogy tudjuk, jövőre ismét találkozunk. Jó volt egy hétig veletek lenni: megint megszerettem ezt a színházat. Köszönöm a csapatnak (Andi, Meli 1., Zsombi, Enci, Bogi, Meli 2., Bea, Réka), hogy felköltöttek előadások közben, hogy jöttek velem kajálni, hogy dumáltunk, röhögtünk és dühöngtünk néha. Köszönöm Gálónak a valamelyik esti beszélgetést, Sándor Erzsinek a kétségbeesés szülte poénjait. Benőkének, hogy elmagyarázta a biztonsági kamerák működését, a büfés néninek és a büfés bácsinak, hogy nem haltam szomjan, Ádámnak, hogy meg-megkérdezte, hogy vagyunk. Köszönöm Júliának, hogy kitölti a szakmai-gyakorlatos szerződéseinket és köszönök még egyszer mindenkinek mindent, azoknak akik nincsenek itt felsorolva, de mindent megtettek azért, hogy ez a pár nap úgy teljen el, ahogy eltelt.

Béke(idők) veletek, köszönjük az élményeket! Minden jót, Temesvár!

(elcsété, alias Lovassy Cseh Tamás)

És így szól az írás: „Utolsó napon megpihent.” Történhetett mindez azért, mert a világ teremtése nem a TESZT-en kezdődött. Itt a pénteki nap sem tűnik unalmasnak, legalábbis az előadások közti idő semmi esetre sem. Bár mindenkin érződik a fáradtság, össze-vissza beszélünk, vagy épp ok nélkül nevetünk a semmin, még van annyi erőnk, hogy beüljünk a szabadkaiak előadásra, a vége azonban már egész messzinek tűnik. A szakmai beszélgetésen kényelmesen el lehet férni, megfogyatkozott a közönség, mindenki készül a hamarosan kezdődő Parasztoperára. Pintér Béla és csapata is jelen van, nem tűnnek valami izgatottnak, az előadás alatt azonban lopva rá-rá pillantok. Sokszor látok értetlenséget vagy csalódottságot a szemében, mozdulataiban, legyintéseiben. Olyan jó lenne, ha tartanánk szakmai beszélgetést, ha hozzászólna ő is. De nincs idő már semmire, az utolsó száz méteren vagyunk: kezdődik a gálaműsor.