TESZTNAPLÓ 2.

A megszületett fesztivál-feeling

Második nap (május 25.)

 

 

Elaludtam. Minden jel arra mutat, hogy nem fogok már reggelit kapni és jelen állás szerint kétséges az is, hogy bejutok-e a délben kezdődő első előadásra. Szombaton végre beindult a TESZT, végre itt az igazi fesztivál-feeling, amivel együtt jár az éjszakázás és az elalvás lehetősége is.

 

Az idő mindeddig nem túl kegyes hozzánk, még jó, hogy a színház többnyire egy fedett műfaj. A reggelekre mindenesetre rányomja bélyegét a szemerkélő eső és a hideg, az ember tehát igyekszik minél hamarabb beérni a színházépületbe. Végig tapicskolok a frissen felmosott előtereken, köszönök is, hogy „Jó reggelt!”, valamit visszamotyognak ilyenkor az emberek, s egy kávé mellett elgondolkodom, mi is fog történni aznap. Túl sok időm nem marad az elmélkedésre, mert mint mondtam, a fesztivál elkezdett szépen, lassan beindulni.

 

Egyre többen nyüzsögnek a folyosókon és a büfében, az ebédnél is sok az ismerős arc, a háromtól kezdődő kiállításmegnyitón pedig már a lépcsőkön is ülnek. A Krecsányi Ignácról szóló tárlat a fesztivál ideje alatt megtekinthető, akit tehát vonz a színháztörténet vagy a színi-direktor életútja, biztos okosabb lesz a kiállított tablók megtekintése után.

 

Bár sokan közülünk visszajáró vendégei vagyunk Temesvárnak, még mindig előfordul, hogy kétségbeesetten keressük egy-egy helybéli szervező tekintetét, arra kérve, hogy kísérjen át bennünket a soron következő előadás helyszínére. A Mihai Eminescu Nemzeti Színház kettes stúdiótermében nézhetjük meg Mihai Măniuțiu Az élet álom című előadását. A név kötelez, gondolnánk, de hiába az elismert rendező, a közel kétórás előadás nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A rendező mintha abban bízott volna, hogy a technika és a látvány majd mindent megold. De nem, nem oldotta meg. Calderon drámájának ebben a steril, kórházi környezetben való adaptálása mintha egyetlen hangsúlyos koncepcióra alapozna (az illúzió – vagy álom – és valóság közti átjárásra, s a kettő között húzódó határok elmosódására), amely azonban elnyom minden más, a szövegben ott rejlő tartalmat. Măniuțiu kétségtelenül kifejező képeket alkot, bár ezek néha hatásvadászatnak tűnnek: a Segismundot őrző katonaság kommandós-ruhában ront a színpadra, illetve csak úgy tesz, mintha berontana és ez a hamiskás mintha-érzés végigkíséri az előadást. Közben, persze, uniformizált, földöntúli nővérkék adagolják a narkotikumot a fogvatartott gyermekbe és apjába, a királyba is, a két valóság ilyen módon eggyé válik, de a kettejük közti pontos viszony nem lesz egyértelmű. (Bár ez a többi szereplőről is elmondható.) Mindezek ellenére az előadásnak sikere van, hosszú percekig tapsol a közönség, de aztán sietni kell, mert következik az Újvidéki Színház Opera Ultima című produkciója.

 

A Kokan Mladenović rendezte előadás igencsak megosztotta a közönséget. Az első felvonásban a szórakoztató színházat parodizáló, az operajátszás eltúlzott gesztusait és visszásságait felmutató előadás már első jelenetében is keserű véleményt fogalmaz meg a politikumról, mely rendeletben kényszeríti a társulatot: játsszanak operát és szórakoztassák a választókat (értsd: nézőket). A szünet után azonban darabokra törik ez a habos-babos világ és egy nagyon mai, a jelen problémáit tematizáló előadással találkozunk. Egyszer csak minden arról kezd szólni, hogy miként lehet, vagy épp nem lehet színházat csinálni Újvidéken, hogy mi a kultúra szerepe ma, hogy viszonyul ehhez a hatalom, és mit gondol róla a nép. A politika rossz, a politika öl, a politika butít és nyomorba dönt, a politikáról tehát mindent elmondanak, amit Kelet-Közép-Európában el szokás mondani róla. Ezt azonban csak olyan áron tudták vagy akarták megoldani, hogy egyben didaktikussá, szájbarágóssá is tették a második felvonást. A két rész elkülönülő játékmódja és a két probléma (vagy még pontosabban a problémamentesség és a probléma-központúság) között megteremtődik valamiféle kontraszt, az előadás végén pedig ismét látok olyan nézőket (ahogy Az élet álom alatt is), akik pityeregnek a tapsrend alatt. Különös.

 

Lajkó Félix zenéjét még mindig öröm hallgatni – állapítom meg a Lit és Mix könyve című előadás közben, Döbrei Dénes táncában pedig van valami, ami kiegészíti a citerazenét és meggyőződésem, hogy ez akkor is így lenne, ha a színpad nem lenne telepakolva ilyen-olyan technikai kütyükkel, nem vetítenének folyton és nem állna semmilyen segédeszköz az alkotók rendelkezésére. Organikus egysége ez az előadás táncnak és zenének, hangzásnak és látványnak, mely beszél utazásról, matematikáról, de leginkább az állandó változásról. Száz százalékig élvezhető lenne a produkció, ha nem ütné fel fejét a nézőtéren az idén igen csak nagy mértékben elburjánzó közönség-betegség, vagyis az a zavaró jelenség, hogy egyesek nem képesek csendben maradni előadás alatt. Ismerjük azt a típusú nézőt, aki mániákus kényszert érez arra, hogy azon nyomban megmagyarázza a mellette ülőnek a látottakat? Aki éhes és ezért eszik, aki Packman-t játszik a telefonján, aki mindent elkövet – persze öntudatlanul – hogy tönkretegye színházélményünket? Valahogy ebből a típusból eddig minden nap kijutott egy-kettő. Még a végén felfedezni vélek valamiféle összeesküvést...

 

Este mindenki a büfé körül nyüzsög, szól a zene is, hogy a „Szívemben bomba van...”, és minden hömpölyög tovább, a következő nap irányába.

 

[elcsété]

Elaludtam. Minden jel arra mutat, hogy nem fogok már reggelit kapni és jelen állás szerint kétséges az is, hogy bejutok-e a délben kezdődő első előadásra. Szombaton végre beindult a TESZT, végre itt az igazi fesztivál-feeling, amivel együtt jár az éjszakázás és az elalvás lehetősége is.