TESZTnapló 1.

Temesvár nem Székelyföld

Első nap (május 24.)

Van az a túl korán, ami akár túl késő-ként is felfogható. Minden attól függ, milyen messziről akarsz elindulni Temesvár irányába, mert ugye ismét itt a TESZT. De egy jó szerelemben – s mondják, ezt a műfajt csak így érdemes – minden táv leküzdhető, tehát egy a lényeg: a megérkezés. És mi a nyolc, kolozsvári és vásárhelyi szerelmes, jelentem, megérkeztünk! Sikerült is egyből, még a vasútállomáson, megállapítanunk, hogy Temesvár bizony nem Székelyföld, hiszen itt van hely jobbra is, balra is bőven, lehet építkezni, nem kell vesződni a hegyekkel.

Temesvár egy klassz hely. Tágas terek, hatalmas épületek, jó fej emberek, turista és németországi aktivista is akad, szóval minden rendjén és semmi nem változott a tavalyi fesztivál óta. A színház is a régi, ahogy belépünk, felelevenednek az emlékek, és végre újra látom az erdélyi színházi élet két legkiválóbb büfését. Ötig, a kezdésig, üresjárat lenne, ha nem kellene eljutni a szállásig, ha nem kellene begyűjteni a programfüzetet, kitűzőt, kajajegyet stb., ha nem kellene szépen lassan felvenni a ritmust, a létezésnek ezt a szerethető, fesztiválos formáját. Néhány papírt még aláírunk – s milyen furcsa, hogy életem első színházélményének (úgy nagyjából nyolc évvel ezelőtti emlék) főszereplője (akkor Tünde párjaként Csongort játszott Váradon) szólít le a büfében, hogy adnék-e neki, én, egy aláírást valami űrlapra? Ó, simán – mondom – és nem tudja, hogy egy kicsit ő is „hibás” abban, hogy én most itt vagyok.

Telik az idő, várjuk az ötórási megnyitót és közben olyan furcsa érzés fog el. Időben minél közelebb kerülünk a kezdéshez, annál inkább érzem, hogy hiányzik valami... Egyelőre arra fogom mindezt, hogy a 2012-es évhez képest, idén mintha kevesebben lettünk volna a megnyitón.

De lassan eljött az öt óra és bebolyongjuk a színház kulisszák mögötti tereit, egyfajta beavató szertartásként is felfogható mindez, amikor pedig szembetaláljuk magunkat a játéktérrel, eszembe jut, hogy ú, tényleg, itt egy Hajdu Szabolcs-rendezés lesz látható és milyen kár, hogy nekem csak a nyolcórai előadásra van jegyem. Elhangzanak a köszöntőbeszédek, de ezekről ne sokat szóljunk. Állapítsuk meg, hogy ünnepiek voltak, mindenki felszólalt, akinek ilyenkor fel kell, és mindenki örült, hogy a magyar színház hatvan éves lett.

A megnyitó után még van időm megírni egy előző napi kritikát, és mire lassan begyűlnek az emberek a kezdésre várva, azon gondolkodom, hogy emberpróbáló feladat lehet kétszer egymás után lejátszani ugyanazt az előadást. Mikor megérkezünk a nézőtérre, Varga Anikó még épp vezeti a közönségtalálkozót. Néha megjelenik egy-egy színész a háttérben, kicsit bábeli a hangulat, nézem is, hogy ebből még ma mi lesz, de végül szemtanúja lehetek annak, hogy milyen az, amikor a moderátort egyszer csak elnyeli az előadás. Szegény Anikó keresi a kiutat, kiút azonban nincs, csak a díszleten keresztül. Az előadás már megy, Anikó pedig halkan elköszön és eltűnik a díszletek mögött, egyfajta fordított Deus ex machina-ként.

S hogy milyen a Békeidő? Sokféle, de egy biztos: nem békés, hogy is lehetne az, mikor állandó harcban állunk környezetünkkel és saját magunkkal. Közben pedig megszületik néhány igazán értékes produkció, ahogy azt a péntek esti is bizonyítja. Nézve a jeleneteket, az időnek valami igazán különös fluktuációjára leszek figyelmes. Hömpölyög az előadás, ez a személyes történet, ez a vallomás és közös gondolkodás, folyik a maga medrében, ebben az iglu-szerű térben, a temesvári színészek pedig élővé teszik emberi hibáinkat, félelmeinket. Hajdu Szabolcs nem csak az előadás rendezőjeként kovácsolja szerves egységbe mindezt, hanem színpadi jelenlétével is egyfajta kerettörténetet ad az eseményeknek. A valóságból észrevétlenül lépünk át az illúzióba, majd két óra elteltével ugyanígy vissza.

Mivel az eső még mindig esik és úgyis belecsúszott az utolsó előadás a Dóm-téri koncertbe, így megelégszem azzal, hogy később lopva rápillantok az egy asztal mellett álldogáló Lajkóra, akin látszik, nem különösebben élvezi a kezébe nyomott pohár fehérbort. De ekkor már kezd megtelni a lépcső ücsörgő emberekkel és minden jel arra mutat, a TESZT lassan-lassan beindul. Közben zakatol bennem, hogy meg kell írni az első fesztiválnaplót, de inkább ülünk még egy kicsit és fecsegünk erről-arról. A Békeidőről nem. És nem azért, mert nem volt jó, vagy nem lenne ezeregy gondolatunk róla. Talán majd holnap.