SOMNIARE SOMNIA, avagy 6 nő szenved 60 percben

Varga Heni magára vállalta hat nő szerelmi fájdalmát. A drámairodalom kiemelkedő nőalakjainak történetét, érzéseit eleveníti meg, s talán kicsit a sajátját is. Olyan nevekre referál, mint Ophelia, Medeea, Donna Elvira stb. – egy hatvan perces előadáson belül. Sajnos vagy épp szerencsére csak a magyar színházi ember fog ráismerni ezekre a nőkre. Mert Heni koreográfiája nem idézi fel őket, az elhangzott szövegekben nem említ neveket, vagy címeket. A reflektorral megvilágított apróbetűs, sötétzöld román felirat pedig olvashatatlan.

Antal Attila gitárral az ölében, zenével fogadja a nézőket. Heni szavakat mondd a mikrofonba. A nézőtér alacsonyabb, mint eddig, székek helyett piros székpárnák maradtak. Teaházas hangulat. Leülök én is. Ahogy látom Heni első mozdulatait, és hallom a torzított gitár dühös dallamát, rájövök, hogy ez mégsem teaház.

Feszülten figyelek, hogy kiderítsem mi is történik. Néha a művésznő mikrofonokat kap el, néha reflektorokat helyez ide-oda. Vagy mozdulatlan pozícióban elmondja egy-egy nő szenvedését metrikában, jó régies nyelvezettel. Ha olvasottak vagyunk, és érthetően beszél Heni, akkor felismerhetjük melyik szöveg honnan van – ha nem, akkor... pech. Tánca különleges. Határozott, szenvedélyes mozdulatokkal van tele. Mondhatnám, hogy gyönyörű összhang van a koreográfiája és az elektromos zene között. De annak ellenére, hogy Attila kísérni próbálja a táncot, mégis a zenéjében több az érzés, az erő. És jobban le is köt.

Mikor rájöttem, hogy a mozgásművészet eme ágát sem fogom megérteni egyhamar, törökülésbe ültem, ahogy kívánják ezek a párnák, és hallgattam a zenét.

A TESZT-en már láttunk olyan előadást, ami a rendező múltjával foglalkozik. Feltételezem itt is erről van szó, csak öncélúan. A hiányról, az elhagyásról akar szólni Heni. És érzem is a hiányt. Mert nem láttam többet magamutogatásnál. Vagy lehet csak az a baj, hogy nem vittem magammal a szemüvegem?

hczsombor