Meg akartam váltani a világot - kikötöttem a színháznál

Beaumarchais/Mladenović/Gyarmati: Opera Ultima

(első felvonás)

Még mindig szombat van. Az élet álom című előadás után visszasétálunk a bázisunkra, vagyis a Csiky Gergely Állami Magyar Színházba. Ismét várunk, még mindig várunk, de ez a várakozás már nem üres: folyamatosan a fesztiválról és az alkotókról beszélgetünk. Úgy érzem, felvettük a ritmust, pezsegni kezd az élet, nem unatkozunk.

Az Opera Ultima című előadás az Újvidéki Színház hagyományokat őrző és ugyanakkor hagyományokat felrúgó produkciója. A cím már önmagában jelzi a műfajt, a témát és talán még azt is, hogy határon túli előadás. A műsorfüzetet böngészgetve kicsit megijedek a sok szereplőtől, de kíváncsian várom, hogy láthassam: hogyan csinálnak operát az újvidékiek.

Színházban vagyunk, színházat látunk, amely nem is szólhat másról, mint magáról a színházról. A színházigazgató érdektelenül újságot olvas, titkárnői automatikusan végzik jól ismert feladataikat. A színházat arra utasítják, hogy zenéselőadást hozzon létre, ugyanis ez kell a közönségnek. A színház dolgozói hisznek színházuk erejében.

Az a sok, műsorfüzetben olvasott „név” most energikusan tódul be a színpadra. Minden tekintetből lelkesedés sugárzik, ez a könnyed hangulat rám/ránk is hamar átragad. Almaviva gróf beleszeret a szépséges Rozinába és a borbély segítségével igyekszik annak közelébe kerülni. Rozinát azonban szigorú gyámapja távol tartja a külvilágtól, még szerelmes leveleket sem válthat Bartolo féltékenysége miatt. Azonban a kitartó szerelmesek, egy kis égi segítséggel ugyan, de egymáséi lesznek. A felvonás végén mindenkit eltalál a szerelem nyila, boldog párok dalától hangos a színpad.

A rendező, Kokan Mladenovic operaparódiája a helyzetkomikumra épít. Szinte már a végsőkig fokozza a poénsorozatot (Rozinának a ruhája is kipirul a szerelemtől, a tüzes csókok valóban lángra lobbantják a szerelmes levelet), mégsem érezzük erőltetettnek vagy soknak. Balázs Áron, a borbély szerepében üde és tüzes, minden hangszála a „helyén van”. Szabó Eduárd alakította a bonvivánt. Karakterének komikuma abból ered, hogy a szerelem érzése teljesen a hatalmába keríti őt, számunkra nevetséges utakat választ céljának elérése érdekében. Elor Emina felderíti az arcokat a naiv primadonnát játszva. Könnyedén bánik a hangjával és mimikájával.

A társulat minden bizonnyal sokat foglalkozott az opera műfajával. Alaposan kidolgozott gesztusokat, gondosan felépített karaktereket láthattunk, mindemellett pedig remek vokális adottságokkal rendelkező színészeket - ami nem kis eredmény egy prózai színháztól. Letisztult és élvezetes az előadás, viszont a közönség nem érti, hogy miért nincs még vége. Tanácstalanul állva, ezt a nézői véleményt hallgatom: "Nem tudom, hogy megéri-e maradni a következő felvonásra. Szerintem már nem tudnak semmi újat mutatni. A második felvonástól nagyon félek, mert olvastam az interneten, hogyvalamilyen szerb politikai helyzetről fog szólni."

László Beáta Lídia

(második felvonás)

Mosolygó fejecskék, vidám csevegések és laza, könnyed hangulat tölti be a színház büféjét Kokan Mladenović Opera ultima című előadásának első része után. 10 perc szünet. Besétálunk a terembe. Kevés mocorgás, mindenki izgatottan és feszülten várja a villanyok leoltását. Sietve előkotrom a programfüzetet, de belenézni már nem tudok, hiszen folytatódik is az előadás, Figaro házasságának történetével.

Kemény, vasszerkezetű díszlet, erős füst, monokrom színvilág fogad. A mikrofonok biztos keretei mögül mindegyik szereplő fekete-fehéren bemutatkozik. A robotszerű szereplők a saját szövegükkel együtt a szerzői utasításokat is elmondják, miközben Chérubin tájékoztat a jelenetek helyszínéről. Chérubint háborúba küldik, s szinte alig érzékeljük, amint a szavak, akár a mikrofonok, fegyverré, géppuskává válnak. Miközben Rozina Chérubintől búcsúzik, bőrébe róva sorait, a közönségbe is beleivódik az előadás hangulata, a szegény emberek országa, a nyomor : „az az új morál, hogy nincs morál.”

Nincs morál és nincs menekvés sem. Sűrűsödik a köd, tangoléptekkel közeledünk a gyűlölet felé. A régi értékek világa elporladt, a színház, az opera világával párhuzamosan. A tisztelet, becsület, igazság helyébe lépett a pénz és a hatalom. Feltevődik a kérdés, hogy e felfordult univerzumban, ahol a pap játssza a hívőt, a politikus a becsületes polgárt, mit játszhat a színész?

“…ezután csak felolvasom a szöveget.” – halljuk a baljóslatú sorokat. Nem marad más, csupán a szöveg, a keret, az állvány. “ Meg akartam váltani a világot, és kikötöttem a színháznál.”

De hol marad a megváltás? S létezik-e egyáltalán?
 

Székely Boglárka

(Lehet, hogy megváltás nem létezik, de a közönség elégedett. A kijáratnál a korábban említett nézőkhöz társulok, és ezeket a mondatfoszlányokat hallom:

"- Csodálatos volt! Rég láttunk ilyen jó darabot. Az első rész olyan békés volt, de a második...!

- Látod, milyen jó, hogy nem mentünk haza. Nekem is sokkal jobban tetszett a második felvonás. Mély volt és aktuális."

László Beáta Lídia)

Beaumarchais/Mladenović/Gyarmati: Opera Ultima

(első felvonás)

Még mindig szombat van. Az élet álom című előadás után visszasétálunk a bázisunkra, vagyis a Csiky Gergely Állami Magyar Színházba. Ismét várunk, még mindig várunk, de ez a várakozás már nem üres: folyamatosan a fesztiválról és az alkotókról beszélgetünk. Úgy érzem, felvettük a ritmust, pezsegni kezd az élet, nem unatkozunk.