IlyeIlyennek érzem a temesvári színház illatát
Régen eljöttem otthonról. Sok emberrel találkoztam, sok előadást láttam. Ma nem szeretnék egyetlen produkcióról sem írni. Kicsit elfáradtam. Nem megy az írás. Csak ismétlem magam. Remélem, ezen a holtponton hamar átlendülök, és megint minden a régi lesz. Megálltam és megpihenek. Képtelen vagyok a sajtószobában írni. Látni, hogy mindenki ritmusosan nyomogatja laptopja billentyűit, és nekem semmi sem jut eszembe. Nagyon frusztrál. Jó itt a közönségtalálkozón írni. „Néhány történetszál sodródik össze” – hallgatom egy pillanatig a beszélgetést, de igazából ma csak a tekintetekre, hangulatokra vagyok érzékeny, a mondatok elsuhannak a fülem mellett. Gondolkodni, feldolgozni ezeket erőfeszítésembe kerülItt vagyok. Orromban a színház illata, de már belátható a vég. Ma már a hazafelé menő járatokat keresgéltem. Nem akarok hazamenni. Nem csak azért nem, mert vizsgaidőszak vár rám odahaza, hanem azért sem, mert szeretem itt. Ez az első, de azt hiszem, nem az utolsó fesztivál. Hogy miért jó? Igazából nem tudom megfogalmazni. Lovassy Cseh Tamás olyan szépen leírta a Tesztnaplójában, hogy mit szeret a fesztiválban. Én nem tudom ilyen tisztán és összeszedetten leírni. Bennem minden kusza és – bár írni jöttem ide – nem tudom megfogalmazni.
Talán a kedves mosolyok és a „szép arcok” tetszenek. Szeretem a szép arcokat. Mindig is szerettem. Olyan arcok, amelyeken megpihen a szemem. Olyan arcok, amelyek ezer titkot rejtenek, amelyek olyan személyiségről árulkodnak, aki valahol én is vagyok, és akivé válni szeretnék. Jó olyan emberek közelében lenni, akiket megszólítanék, de nem merem. Egyelőre nem akarom feltörni ezeket a titkokat.
Fáradt vagyok, keveset beszélek, de figyelek, elraktározom a szépet. Szükségem lehet még rá. Érzem, hogy szükségem lesz még rá... Szerbül beszélnek körülöttem. Örülök neki, hogy egy szót sem értek. Ez is jó így. Nagyon jó.
Tegnap bemutatkoztam egy olyan színésznőnek, aki az én szülőfalumban nőtt fel. Éreztem, hogy találkozik a mosolyunk. Már csak ezért is érdemes volt idejönni. Az, hogy ő itt van, és már ismer engem, biztonságot ad. Sehol sem vagyok egyedül a világban. Milyen jó is ez.
Néhány színészt úgy megöleltem volna előadások után, de nem tettem meg. S ez nem baj, mert emlékeztet, hogy minden mégsem lehet az enyém. De sokat kaptam és kapok folyamatosan. Körülnézek a teremben, s látom azokat a „szép arcokat”. De búcsúznak egymástól a vajdasági kollégák. Minden véges, azonban ezek a találkozások megmaradnak. Búcsúznom kell, és sétálni... (Éppen idejött hozzám egy ismeretlen színésznő, és felajánlotta, hogy holnap ötkor neki jó lenne, hogy találkozzunk. Kicsit meglepődtem, mert még soha nem beszéltem vele. Ő is meglepődött, hogy nem én vagyok az „igazi”. Azt hiszem, csalódott bennem, hogy nem szeretnék interjút készíteni vele. Sajnálom, és ígérem, hogy ha legközelebb interjúalanyt keresek, jelentkezem.)
Megszakadt az előző gondolatsor, de ez a színházban már csak ilyen. Furcsa találkozások, félreértések és inspiráló beszélgetések. Ezért szeretem annyira.
László Beáta Lídia
Régen eljöttem otthonról. Sok emberrel találkoztam, sok előadást láttam. Ma nem szeretnék egyetlen produkcióról sem írni. Kicsit elfáradtam. Nem megy az írás. Csak ismétlem magam. Remélem, ezen a holtponton hamar átlendülök, és megint minden a régi lesz. Megálltam és megpihenek. Képtelen vagyok a sajtószobában írni. Látni, hogy mindenki ritmusosan nyomogatja laptopja billentyűit, és nekem semmi sem jut eszembe. Nagyon frusztrál. Jó itt a közönségtalálkozón írni. „Néhány történetszál sodródik össze” – hallgatom egy pillanatig a beszélgetést, de igazából ma csak a tekintetekre, hangulatokra vagyok érzékeny, a mondatok elsuhannak a fülem mellett. Gondolkodni, feldolgozni ezeket erőfeszítésembe kerül