Bűn az ételt széttrancsírozni (?)

Horváth Csaba olyan színházi nyelven szól hozzánk, ami képekkel és pontosan kidolgozott mozdulatokkal képes hatni ránk. A mozgás, az ember és a kellék - zöldségek együttese teremti meg az Agota Kristof-regény dramatizált változatának hangulatát.

A fizikai színház azért tűnik jó választásnak, mert a mimika mellett a tánccal, az eszközök játékával lehet igazán mély és mélyreható érzelmeket közvetíteni. A történet már önmagában erős és az egyértelműnek tűnő párbeszédek rendkívül ambivalens viszonyokat, érzelmeket sugallnak. 
 

A színészek a zöldségek és egyéb kellékek (üst, szita) segítségével mesélik el a szerteágazó cselekményt. Háború van. Egy anya arra kényszerül, hogy ikerfiait a "boszorkány" nagymama gondjaira bízza. Ezek a serdülő fiatalok mindent megtesznek azért, hogy fejlődjenek. A tanulás, az új megismerése nélkülözhetetlen számukra. Tiszták és jók. (?) A nagymama (Andrássy Máté) egy nagydarab, kopasz férfi, aki hosszú, virágos szoknyát visel. Nem hiába tartják boszorkánynak a falubeliek. Elszigeteli unokáit még ettől az izolált környezettől is, de mint láttuk, nem megalapozatlanok az aggodalmai. Nyúlszájat, a testét áruló lányt, akin úgy segítenek, hogy a parázna paptól zsarolnak neki pénzt élelemre. Tisztázatlan viszony fűzi őket a szolgálólányhoz (Simkó Katalin). A fiúkat kihasználják, beszennyezik, míg végül ők is bűnösökké válnak. 
 

A két fiú figurája szinte eggyé olvad. Szorosan egymásba kapcsolódó mondataik, azonos mozdulataik közelebb fűzik őket egymáshoz, mintha csupán ikrek lennének. Talán csak mi látunk két fiút a színpadon, holott végig egy van és tükör előtt áll, önmagába néz. Az anya elhagyja "fattyait", felelőtlen és rideg, de mégsem tudjuk egyszerűen rossznak bélyegezni. Az anyát is Simkó Katalin játssza, mint ahogyan Nyúlszáj megkeseredett édesanyját is. A három általa játszott karakter igencsak hasonlít egymásra: a kiszolgáltatottság, a félelem és a szükség rabjai. 
 

A jelenetek egyre súlyosabbá válnak. A mozgás segít érzékeltetni azt a vonagló fájdalmat, amit a háború hoz magával. A képeken keresztül látjuk, értjük és érezzük a túlélés, valamint a halál erejét. Az a tény, hogy a szereplők színészek, biztosítja a szövegmondás gördülékenységét és hitelességét. Az ötlet, hogy minden az élelem körül forog, nagyon találó, hiszen az életben maradás problémája, az anyagi javak hiánya elevenen van jelen egy háborús övezetben levő faluban. "Bűn az ételt széttrancsírozni" ̶ állapítja meg Upor László az előadás utáni beszélgetésen. Valóban így van. De ezeket a zöldségeket olyan szépen és finoman keltik életre (tésztából gézt, spagettiből kócos hajat, füzetet, póréhagymából korbácsot, káposztalevélből szoknyát stb.), hogy összezúzásuk nem hiábavaló. 
 

A szereplők mindvégig kommunikálnak egymással és a közönséggel. Minden jelzésnek mögöttes jelentése van, minden pillanat kidolgozott és "tartalmas". A hegedűművész, Ökrös Csaba népzenei és egyéb dallamokat varázsol a színpadra. Ettől még hitelesebb és igazibb lesz az előadás. A színészi jelenlét egy percig sem inog meg, és a mód, ahogyan az eszközöket "életre keltik" felejthetetlenné teszi az estét.

László Beáta Lídia

Horváth Csaba olyan színházi nyelven szól hozzánk, ami képekkel és pontosan kidolgozott mozdulatokkal képes hatni ránk. A mozgás, az ember és a kellék - zöldségek együttese teremti meg az Agota Kristof-regény dramatizált változatának hangulatát.

A fizikai színház azért tűnik jó választásnak, mert a mimika mellett a tánccal, az eszközök játékával lehet igazán mély és mélyreható érzelmeket közvetíteni. A történet már önmagában erős és az egyértelműnek tűnő párbeszédek rendkívül ambivalens viszonyokat, érzelmeket sugallnak.