Hírek 

„Hogy ne csak üldögéljünk a sötétben, hanem tényleg legyünk jelen.”

– beszélgetés Szymon Adamczakkal –

 

Mesélj kicsit magadról. Hogyan lett belőled például rendező?
 

Jobban szeretem, ha „színházcsinálóként” emlegetnek, mint rendezőként. A rendezéshez általában valamiféle hierarchiát rendelünk hozzá, én pedig nem akarok úgy tenni, mintha mindent tudnék. A független szférában és állami intézményekben is dolgoztam, ahol megtanultam, hogy a rendezői szerep csak egyik a sok közül, amelyet vállalhatok. Az elmúlt években főként dramaturgként és íróként, alkalmanként producerként, oktatóként, kurátorként és újságíróként tevékenykedtem.
 

Munkáimban törekszem a kísérletezésre és keresem a színházi alkotás új, meglepő módozatait. A színház lehet esemény, installáció, szöveg, helyzet, találkozás, és sok egyéb dolog is. A kiválasztott anyagon múlik és azon, hogy az mit követel meg a művésztől. A színházcsinálás számomra tehát tulajdonképpen színházi gondolkodást jelent, annak a bizonyosságát, hogy a színház a legváratlanabb pillanatokban és helyeken is rám találhat.
 

Nincs ez irányú egyetemi végzettségem, úgyhogy a színpadi és színfalak mögötti találkozások jelentették számomra az iskolát. Alkalmam volt közelről megfigyelni a színházat és annak működését. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam azért is, hogy  húszéves koromban a varsói Drámai Színházban társalkotó lehettem életem első produkciójában. Ezt a munkát a gyűlöletbeszéd olyan példái inspirálták, amelyeket egy lengyel videomegosztó portál egyik első virális klipjének kommentjei között találtunk. Az anyagot egy didaktikus Brecht-darabbal ellensúlyoztuk, az előadásban élőzenei kíséret is volt. Előadások létrehozása mellett a barátaimmal közösen alapítottunk egy egyesületet (Kolektyw1a) Poznań-ban. Egy közösségi teret indítottunk el, amely a pályakezdő művészeket karolta fel. Több műfaj és érdeklődési kör keresztmetszésében létrejövő kreatív és közösségi kaland volt ez. Egy klub, amely bulikat, koncerteket, kiállításokat és kisebb előadásokat is be tudott fogadni. Kreatív játszótér.
 

Eddigi legfontosabb munkahelyem a neves krakkói Stary Nemzeti Színház volt, ahol házi dramaturgként dolgoztam Jan Klata művészeti igazgatása alatt, 2015-től 2017-ig. Különféle sajnálatos politikai döntések miatt ezt a legendás színházi intézményt és társulatot jelenleg veszély fenyegeti. De az, hogy ezekben az években a lengyel színházi szakma legjobbjaitól tanulhattam, fontos szerepet játszott abban a döntésemben, hogy alkotóként is képezni kezdjem magam.
 

Alkotóként valódi művészeti áttörést jelentett számomra, hogy közeli barátommal, Magda Szpecht rendezővel dolgozhattam. Közös szenvedélyünkké vált a dokumentarista színházi forma határainak feszegetése, mindkettőnket érdekel a mozgásszínház és az interdiszciplinaritás. Bár még mindig szívesen dolgozunk együtt, mostanában inkább a saját színházi kalandjaim kerültek előtérbe, illetve igyekszem új eszközöket kifejleszteni a jövőbeni munkáimhoz. Ez utóbbi azért is fontos, mert hamarosan befejezem mesteri tanulmányaimat az amszterdami DAS Theater-nél.
 

Hogyan állt össze a csapat, akikkel most együtt dolgozol? Hogy találkoztatok?
 

2017 kora tavaszán megbízást kaptam egy lengyel-román kollaboráció tervének előkészítésére, amelynek témája a közép-kelet európai oktatás problémái voltak. A saját, illetve az általam képviselt generáció tapasztalatait szerettem volna megosztani. Szerencsém volt, hogy együtt dolgozhattam Bogdán Zenkő producerrel, illetve olyan nagyszerű kurátorok vettek szárnyuk alá, mint Gálovits Zoltán (TESZT), Miki Braniște (Temps d`Images), valamint Marta Keil és Grzegorz Reske (Konfrontacje teatralne, Lublin).
 

A csapat tagjai a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház két színésze, Simó Emese és Molnár Bence, valamint egy szabadúszó kolozsvári színész, Udvari-Kardos Tímea, aki a kolozsvári próbák kezdetekor csatlakozott hozzánk. Érdekes, hogy ők hárman évek óta, még a főiskoláról ismerik egymást – ez a próbák folyamán is hasznosnak bizonyult. Ennek a köteléknek köszönhetően az előadás igencsak személyes és intim lett.
 

Az előadás látványvilágának megteremtésében Róth Xénia Iringó fiatal kolozsvári fotós és képzőművész volt a segítségünkre. Xénia alkotásaiban a kacérság, a játékosság egyfajta feminin ösztönösséggel keveredik. Leginkább olyan alkotókkal szeretek dolgozni, akiknek nem a színház a fő profiljuk. Ezek a találkozások mindig üdítően hatnak, és sokat segítenek annak megértésében, hogy mit is nevezünk színháznak az adott alkotói folyamat kapcsán. Szeretem, ha meglepnek az ilyen javaslatokból születő végeredmények.
 

Nemrég csatlakozott hozzánk egy tehetséges varsói zenész, DJ Sweet Crush is, neki köszönhető a Forbidden Books nagyon is testhezálló zenei világa. Reméljük, hogy az előadáson majd mindenkinek kedve lesz kicsit bulizni is.
 

Végül, de nem utolsó sorban, semmi nem jöhetett volna létre Almási Attila nélkül, aki rendkívül elkötelezett színházi technikus, és valódi mester abban, hogy hogyan kell egy előadást felépíteni.
 

Van olyan színházi nyelv vagy forma, amely jelenleg kiemelten foglalkoztat?
 

A saját stílusom egyfajta keveréke a közösségi, a személyes, a fikciós, és az ún. real-time színháznak. Elsősorban az a fajta színház érdekel, amely képes reflektálni az életünk összetettségére. A nagyvonalú színházat szeretem, azt, amelyik pozitív élményt nyújt. Személyes színházra vágyok, amely radikálisan és üdítően őszinte. Legyen szórakoztató és változatos, mint a Rick & Morty, és élvezetes, mint egy mixkazetta, amelyet mindig más miatt veszel elő.
 

A színház ma már nehezen száll versenybe a videojátékok, a média, a partik és az internet világával. Hogy ne csak üldögéljünk a sötétben, hanem tényleg legyünk ott, vagyis itt jelen. Közösen.
 

Hogy írnád le ezt az előadást olyasvalakinek, aki nem ismeri ezt a fajta közösségi, nagyon személyes színházcsinálást?
 

A Forbidden Books-t úgy hoztuk létre, hogy a teljes csapat felelős a végeredményért. Ez azt jelenti, hogy a munkánk kulcsa a kommunikáció, hogy minden különbözőségünk ellenére nyitottak legyünk a másikra, illetve arra, hogy egymástól tanuljunk. Persze nem volt épp annyira idilli folyamat, mint ahogy ez most esetleg hangzik, hiszen sohasem az. A színészek a munkához saját, személyes anyagokkal járultak hozzá – ki-ki olyan mértékben, ahogy szeretett volna. Az, hogy saját tapasztalatainkat színházi nyelvre átfordítjuk, segít reflektálni az adott élményre és megosztani a történeteinket másokkal. Még akkor is, ha ez közösség, akihez szólunk, ideiglenes, mert csak egyetlen este erejéig jön létre. Igyekszünk megérteni, hogy mi tesz minket olyanná, amilyenek vagyunk, miközben tudjuk, hogy ennek megmutatására számtalan létező politikai, társadalmi, érzelmi stb. szűrőt felhasználhatnánk. Azt hiszem, van bennünk kellő alázat ahhoz, hogy beismerjük ahány kérdés, annyiféle válasz létezik. Ez az előadás tehát a találkozásokról szól, amelyeket a temesvári és kolozsvári munkánk alatt éltünk át.
 

Forbidden Books. Miért ez a címe az előadásnak?
 

Én nagyon hamar megtanultam olvasni. Valósággal habzsoltam a betűket, mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került és szöveg volt rajta: címkéket, a képernyő alján futó bűvös szalaghíreket, újságokat és nagynéném vaskos történelemkönyveit is. Volt egy kötet, amely egyszerre volt izgalmas és zavarbaejtő: egy száz darabból álló könyvgyűjtemény, ellentmondásosságuk miatt vagy politikai alapon betiltott és/vagy cenzúrázott művekkel. Természetesen azon nyomban el akartam olvasni mindet! Ezek voltak az én revelációim (hamis) könyvei. A címadással erre a mindenevő kíváncsiságra szerettem volna utalni, ugyanakkor jelezni akartam a neveltetésünk kulturális vonatkozásait is. Azt szeretném megvizsgálni, hogy mi tesz minket olyanokká, amilyenek vagyunk. Egyébként meg a Forbidden Books betűi a kedvenc közösségi médiumunkra is utalnak.
 

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
 

A következő hónapokban fogom befejezni a mesteri tanulmányaimat az amszterdami DAS Theatre előadóművészeti szakán. Nagyon örülök, hogy a Forbidden Books is jelzi elmozdulásomat a dramaturgi munka felől a konkrét, színházcsinálói munka irányába. Ez, ami engem illet, tudatos váltás volt, és ezt az elmozdulást szeretném kamatoztatni a tanulmányaim során is.
 

Úgy érzem, hogy én is és az előadás többi alkotója is sokat tanultunk a folyamat során. Nagyon kíváncsiak várjuk, hogy hogyan fejlődik és változik majd az előadás a nézőkkel való találkozás során.
 

A következő munkám Tel Avivban lesz, Staging the Obvious a címe, ezen Magda Szpechttel közösen dolgozunk. Az előadás középpontjában olyan „haszontalan szuperhősök” állnak majd, akik csupa fölösleges földöntúli képességgel rendelkeznek (például képesek örökre laptoppá változni, vagy savas könnyekkel sírni). Az előadók személyes élményekre alapozva alkotják meg saját mitológiájukat. Ezekkel a közösen létrehozott fikciókkal szeretnénk megkérdőjelezni a valóságot és feszegetni az értelem határait.
 

Mit gondolsz, lesz különbség aközött, ahogy a kolozsvári, illetve a temesvári nézők reagálnak majd az előadásra? Hát a lengyel és a más nemzetiségű európai közönség reakciói között?
 

A Forbidden Books felépítésében egy gépezethez hasonlítható: egy olyan színházi platform ez, amely közvetlen párbeszédet képes létrehozni a közönséggel. Éppen ezért azt sejtem, hogy minden este tartogat majd meglepetéseket mindannyiunk számára. Az előadást Kolozsváron és Temesváron hoztuk létre, ezalatt én Krakkóban és Amszterdamban laktam. Ez a folyamatos mozgásban levés egy elég tág, közös utalásrendszert eredményezett. Az előadásra úgy tekintek, mint kirakósra, aminek az elemeiből mindenki saját maga alkothatja meg a saját rendszerét vagy színházi tapasztalatát. Nincs mögöttes, végső nagy üzenet, csak az egymással való párbeszédre tett kísérlet. Munkanyelvünk az angol volt, a csapat pedig lengyelekből, magyarokból és romániai magyarokból állt, tehát legalább négy beszélt nyelv és kulturális háttér kereszteződésénél találkoztunk. Olyan színházat hoztunk  hát létre, amely reflektál mindezekre a körülményekre, én pedig úgy látom, hogy a Forbidden Books pontosan ez a köztesség miatt lehet erős és őszinte előadás.
 

Ami mindenképp közös bennünk, az az életkorunk, hiszen mindannyian a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején nőttünk fel Közép- és Kelet-Európában, illetve mindannyian szeretjük a színházat meg az internetet. Lesz majd olyan néző, aki az idősebb generációt látja majd bennünk, mások talán a gyerekeiket, unokáikat ismerik fel, és így tovább. A színház nagy lehetősége, hogy azzá a hellyé válhat, ahol különbözőségeinkben örömet lelünk. Azt remélem, hogy az előadás a lengyelországi és a romániai közönség számára örömteli és felszabadító élmény lesz majd. Mégpedig azért, mert nincs előírva, hogy mit gondoljon, és hogyan érezze magát a színházban. Mert a saját tempója szerint lehet jelen. Mert tudja, hogy számít a jelenléte, mert figyelünk rá. Ha ez sikerül, akkor az már elég. Ami Európa többi részét illeti – majd meglátjuk. Amíg a nézők komolyan veszik a komolytalanságunkat, ameddig mosolyt csal az arcukra és és érzéseket ébreszt bennük az előadás, addig rendben vagyunk.

(Fotó: Andra Salaoru)





TESZT NAPLÓ – 8. NAP


Ez egy felvállalt poszt-TESZT-poszt. Azaz bejegyzés egy Word dokumentum margóján, lábjegyzet a fesztivál utáni napjaimhoz. Így talán még izgalmasabb képet is nyújthatok a záró napról, ami más megvilágításba helyezi a látottakat. Nem mondom, hogy átfogóbbat, mert mostanra a száraz visszapörgetésen kívül csak az maradt meg, ami az emlékezetem szűrőjén át tudta préselni magát. Az viszont annál mélyebb helyre fészkelt, semhogy egy hét távlatából elhalványodjon vagy kicsusszanjon egy óvatlan, nosztalgiamentes pillanatban.

TÁMOGATÓK

MÉDIAPARTNEREK

SZERVEZŐ



300077 Temesvár, Románia
Alba Iulia utca 2. szám
Tel.: 0256 434 814
Fax: 0256 494 029
Mobil: 0740 143 545

www.tm-t.ro
www.teszt.ro
E-mail: info@teszt.ro